A Magyar Református Szeretetszolgálat a 2017-18-as tanévben is meghirdette a Nyilas Misi Ösztöndíj Programot, amellyel a tehetséges, ám rászoruló gyerekeket szerették volna támogatni a Kárpát-medencében. A pályázati program egyik része volt a Tehetségkincs, melyen belül a pályázók több, valamely tudományterülethez, vagy művészeti ághoz kapcsolódva mérethették meg eddigi teljesítményüket. Ha irodalom kategóriában pályáztak, akkor a sikerhez írniuk kellet egy irodalmi művet is. A Nagyberegi Református Líceum három tanulója is részesült abban a megtiszteltetésben, hogy a Nyilas Misi ösztöndíjasa lett az idei kiírásban. Az általuk készített munkákat az alábbiakban olvashatjuk.

Orbán László

 

 

 

Martin Dominika, 11. B osztályos tanuló pályaművei:

 

Kényszer-lomtalanítás

 

Ki kellene dobnom minden

rólad szóló gondolatot és emléket.

A múltkor rámszólt Newton négy törvénye,

hogy azért kerültek elmémben ilyen mélyre,

mert te zúdultál rájuk mindenhonnan.

De most már épp itt az ideje, hogy kidobjalak.

Fölösleges vagy. Mindenhol csak beléd botlok.

És amúgy is több tárhely kell az új életvitelemhez.

Habár még ragaszkodnék hozzád,

de már nem úgy, mint régen.

Ideje megválnom tőled.

Önmagam érdekében.

 

 

***

 

feküdj hanyatt

a csillagos ég alatt

egy kicsit

játsszunk

el egy napot

vagy a napot

meg a holdat is

játsszunk ma is

meg holnap is

úgyis ráérünk

álmodni

ha akarsz

álmodj

velem

vagy

mellettem

vagy

nekem

mindegy

 

 

 

 

 

 

 

Muzsalyi Judit, 9. A osztályos tanuló pályaműve:

 

A népmese mint örömforrás és kibontakozási lehetőség

 

Számomra a népmesék nagyon nagy jelentőséggel bírnak. Gyermekkorom óta előszeretettel hallgatok,nézek, valamint tanulok népmeséket. A nagyszüleim és a szüleim is örömmel meséltek nekem, ha kértem. Sokszor leültünk nagymamámmal és dédmamámmal, akik minden mesét elmondtak nekem, ami csak eszükbe jutott. A legnagyobb örömet pedig akkor okoztam nekik, mikor végre nekem is sikerült elmondanom egy-egy mesét.

Már kisiskolás korom óta a humán tantárgyak vonzottak. Több szavalóversenyen vettem részt. Amikor meghirdetésre került a mesemondó verseny, amit évente rendeznek Sárosorosziban, tanárnőm biztatására úgy döntöttem, megpróbálom. Kiválasztottuk a mesét, és elkezdtünk felkészülni anyukámmal. Az első versenyemen eléggé izgatott voltam, de jól szerepeltem. Több alkalommal részesültem különdíjban és dicséretekben. Tavaly és idén is részt vettem azon a beregszászi mesemondó versenyen, amelynek a magyar népmese napja alkalmából a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola ad otthont.

Számomra minden népmese egy egész kis világot zár magába. Mindnek van valami sajátossága. Ezt ki-ki a maga módján tudja értelmezni, hiszen mindnyájunknak más a gondolkozása és felfogása. A magyar kultúra nagyon gazdag a mondákban és mesékben. Utánozhatatlan népi motívumokat, nyelvjárásokat tartalmaz. Minden egyes tájegységnek sajátos a beszédstílusa. Több székely nyelvjárású mesét ismerek és adtam már elő, többek között a Koplaló Mátyást és A székely asszony meg az ördög c. meséket. A versenyeken általában jobban értékelik az olyan előadókat, akik a mesét a saját vagy adott tájegységre jellemző nyelvjárásban mondják el. Azonban ezt nem szabad erőltetni, mert ha túlzottan erőltetett, előfordulhat, hogy nem fog jól sikerülni az előadás. Tapasztalataim szerint mindenki úgy mondja el a népmesét, ahogy neki könnyebb. Kedvenceim közé tartoznak még a Mátyás királyról szóló mesék, hiszen tőle az igazságosságot és becsületességet tanulhatta a magyar nép. A családunk évek óta őrzi azt a könyvet, amelyet még anyukám gyerekkorában kapott. Ekkor járt a falunkban, Mezőváriban Kóka Rozália, akinek több gyűjteményes kötete jelent meg a Mátyás királyról szóló mesékkel és mondákkal.

A népmesék örömforrások, amire a mai rohanó világunkban egyre nagyobb szükség van. A mesék nem csupán azért vannak, hogy nevessünk egy jót rajtuk, hanem, hogy megértsük a mondanivalójukat és tanulságaikat. Általuk beleképzelhetjük magunkat a történetbe, ezáltal mi is szereplőkké válhatunk. Sokszor eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem így ér véget egy adott mese. Ilyenkor van, hogy egy ismert magyar népmesét a gondolataimban átalakítok egy Judit-féle népmesévé, ami a végén elég érdekesen szokott alakulni. Néha még én is sokat nevetek azon, hogy hogyan pattanhatott ki ilyen a fejemből, de ez nem gond, mert minél kreatívabb valaki, annál sikeresebb lesz az életben. Legalább is így tartják.  Számomra így tudnak örömet okozni a magyar népmesék. Szeretem és mindig is szeretni fogom őket, bármilyen jelentéktelenné is válnak egyesek számára az idő múlásával. Az igazság viszont az, hogy ezek örökké meg fognak maradni, míg magyar ember él a Földön. Hozzá tartoznak a kultúránkhoz.  Ennek érdekében tanították és tanítják mai napig a szüleink és tanáraink, hogy óvjuk és ápoljuk a magyarságunkat.

A népmesék nem csupán örömforrásként, hanem egyúttal kibontakozási lehetőségként is szolgálnak. Vannak olyanok, akik egy népmese előadása közben sokkal nyitottabbá válnak a világ felé, mint általában. Ezek az emberek a mesélésben, magukban a népmesékben találják meg az örömüket. Sok gyerek van így, mert az iskolai nyomás alatt és a magas követelmények közepette egy kicsit ki tudnak szabadulni a szürke hétköznapokból, és végre azt tudják csinálni, amit igazán szeretnek. Ezt a saját családomban is tapasztalhatom, mivel az öcsém, aki második osztályos, szintén nagyon szereti a különböző magyar népmeséket.  Szereti hallgatni őket, és nagyokat nevet egy-egy vicces fordulaton. Kedvenceit már kívülről tudja, és mikor kedve adódik, boldogan szórakoztatja vele a család többi tagját. Biztatom arra a fiatalabbakat és idősebbeket is, hogy minél többet olvassanak magyar népmeséket, és adják tovább azokat kisebb testvéreiknek vagy akár majd később gyermekeiknek is. Kérek minden embert, aki magyarnak vallja magát, hogy ne tagadja meg a nemzetét, és legyen büszke arra, hogy magyarnak született!

Bár kisebbségben élünk magyarként itt Kárpátalján, szabadon beszélhetünk és tanulhatunk anyanyelvünkön, amiért hálát adhatunk Istennek. Reménykedünk, hogy az új  ukrán oktatási törvényt végül sikerül visszafordítani vagy legalább enyhíteni. Hálásak vagyunk mind a kárpátaljai, mind a magyarországi világi és egyházi vezetőknek, akik ez ügyben mindennap harcba szállnak. Reméljük, hogy ők is, mint a mesebeli legkisebb fiú, le fogják győzni sárkányaikat, és megmentik a nemzetünket. Kérem Önöket, hogy imádkozzanak értünk, kárpátaljai diákokért, hogy ne kelljen elvesztenünk az anyanyelvünkön való tanulási jogunkat! Ha a nyelv eltűnik, a kárpátaljai magyar falvak és városok gyönyörű és gazdag népszokásai is el fognak veszni. Én büszke vagyok arra, hogy kárpátaljai magyarnak születtem, és hálát adok Istennek, hogy ide helyezett és itt akart látni engem. Remélem, a továbbiakban is itt élhetem majd a mindennapjaimat, és még sokáig hallgathatok és tanulhatok magyar népmeséket.

Muzsalyi Judit

 

 

 

 

 

 

 

Sárközi Zsófia, 9. A osztályos tanuló pályaműve:

 

Találkozás

 

Egyszer egy özvegy öregember elment arra a helyre, ahol először találkozott néhai feleségével. Nagyon szerette élettársát, még a síron túl is. Aznap volt a házassági évfordulójuk és az öregember emlékezetessé akarta tenni a napot, így amellett az elhatározás mellett döntött, hogy oda megy, ahol a legszebb emlékek kötik szerelméhez. Nagy utat kellett megtennie, de ez őt egy cseppet sem zavarta.

Amikor a kapuhoz ért, megállt – mint évtizedekkel ezelőtt – és körbenézett. A bejárati kapun ez állt: Titkos kert. Azt fontolgatta, hogy biztos jót fog-e tenni neki az emlékáradat, ami belépve a gyönyörű helyre rá fog zúdulni. Végül úgy döntött, hogy az élet számára már úgyis rövid, és ha innen nem is annyi emléke van néhai feleségéről, mint az összes többi helyről együttvéve, mégis ezek voltak a legszebbek, legelsők és legtöbbet érők. Határozott léptekkel indult előre, át a kapun.

Ugyanolyan volt, mint akkor. Ugyanabban a gyönyörű kertben találta magát, mint amikor először lépett át a kapun. Egy ösvény vezetett végig a kertben milliónyi rejtett elágazással, amelyek szebbnél szebb helyekre vitték az oda tévedőket. Az ösvény két oldalán gyönyörű, smaragdzöld levelű bokrok sorakoztak, telis-tele szebbnél szebb fajtájú rózsákkal. Magas fák nyúltak az égbe, s dús, smaragdzöld koronájukkal eltakarták az eget, árnyékot adva a megpihenni vágyóknak. A terebélyes lombokon keresztül épp csak pár kicsike fénysugár jutott át diadalmasan. Az ezernyi ágacskákról néhol egy-egy gyönyörű virág vagy friss, érett gyümölcs is feltűnt, boldogan fürödve a rájuk eső napfényben. Messziről hallatszott egy kis patak csobogása, ahogy a közelben lévő szökőkúté is. Itt-ott feltűnt egy-két madár és pár mókus, ahogy fáról fára szállva, ugrálva keresik elemózsiájukat. Pár sarkon átfordulva az arra járók meglepetésszerűen fogadhatják a látványt, ami eléjük tárul. Ez nem más, mint gyönyörű árnyalatú virágokkal teli kis ültetvények, amelyek néha annyira rabjává tudja tenni az emberek agyát, hogy azok percekig, néha órákig ott ülnek és nézik a virágok játékát a színekkel, napsugarakkal és szellőkkel. Ezek mellett néhány lóca és asztal, valamint kukák voltak, hogy az ámulók ne fáradjanak el a színkavalkád csodálása közben. Gyönyörű, fából készült, kicsiszolt, páratlan mintájú lócák és asztalok voltak.

Az öregember elindult az ösvényen és leült az egyik asztalhoz. Bámulta a virágokat. Foglya lett a kis növényeknek, mondhatnánk, de valójában a virágokban rejlő emlékek járták át elméjét. Évtizedekkel ezelőtt, amikor ugyanezen az ösvényen sétált, megpillantott egy lányt ennél az asztalnál. A lány a szomorúnak látszott, ezért úgy döntött, hogy odamegy hozzá.

Jó napot! – mondta, amikor odaért.

A lány megpróbálta elrejteni szomorúságát, de a fiú már észrevette, viszont nem szólt érte semmit.

– Leülhetek? – kérdezte.

– Persze! – mondta a lány.

Leült a lány mellé. Annak aranybarna haja volt, amit kiengedve hordott, s így az a vállát csapkodta. Mélykék szeme elvesztette ragyogását. Látszott rajta, hogy egyedül szeretne lenni. A fiú nem akarta, hogy elmenjen, ezért gondolkodni kezdett, hogy mit is mondjon neki.

– Gyakran jár errefelé? – kérdezte végül.

– Amilyen gyakran csak tudok – felelte a lány. – És ön?

– Én most vagyok itt először – jelentette ki.

– Pedig közel s távol ez a legszebb hely.

– Igen. Sajnálatos, hogy erről csak ma bizonyosodtam meg – mondta, majd hozzátette – Ha másért nem, ezért érdemes élni – és tovább gyönyörködött a virágok és a napfény játékában.

– Ezt hogy érti? – kérdezte a lány őt fürkészve.

A fiú kiegyenesedett, majd mintegy gondolkodva válaszán, az asztalra könyökölt és állát kezében tartva bámult a semmibe. Az előbbi kijelentésén kicsit túlzott.

– Elnézést kérek, csak kiszaladt a számon – mondta végül. – Sokszor oda sem figyelek arra, hogy mit mondok. Tudja, otthon kicsit kezd sok lenni az egyet nem értés.

– Nem hinném, hogy több mint nálunk – mondta a lány.

– Gondolja?

– A szüleim válnak – jelentette ki a lány előre nézve. – És ez számunkra eléggé nehéz időszak.

– Elnézést kérek, hölgyem – mondta sajnálkozva. – Nem akartam tapintatlan lenni – sütötte le a szemét.

– Semmi baj – nyugtatta a lány. – Tulajdonképpen jól esik ezt elmondani másnak.

– Igen. Ha az ember magában gyűjti a rossz dolgokat és nem ad ki egyet sem, annak egy nagy robbanás lesz a vége.

– Pontosan – értett vele egyet a lány. – Csak nem épp egy vadidegennek kéne erről beszélnem.

Csend éktelenkedett közéjük. Mindketten kisebbfajta zavarban voltak. A fiú igyekezett kitalálni, hogy mit is mondhatna még, de nem jutott semmi sem az eszébe. Csak bámulta a virágokat, majd lopva a lányra pillantott, majd ismét a virágokra és újra a lányra, s ezt addig ismételte, míg végül a lányon nem maradt a tekintete. Megpróbálta kifürkészni a tekintetéből az érzéseit. De az csak mosolyogva pásztázta a természetet. Viszont az a mosoly nem volt őszinte. Csak a szája mosolygott – a szeme nem.

A lány észrevette, hogy a fiú bámulja, majd gyorsan előrenézett. Ismét lopva a fiúra nézett és megkérdezte:

– Mi az?

– Semmi – válaszolta a fiú.

– Akkor meg mégis mit bámul ennyire feltűnően?

– Tudja, eddig nem gondoltam, hogy fogok valaha is látni ettől a kerttől gyönyörűbbet.

A lány erre elkezdett nevetni. Aranyosan nevet – állapította meg magában a fiú. Ettől édesebb kacajt csak gyermekektől hallott.

– Most mi az? – kérdezte mosolyogva a fiú.

– Ezt most bóknak szánta? – kérdezett vissza a lány.

– Csak azt ne mondja, hogy rossz volt – mondta. – Már hetek óta gyakorlom.

– És csak most tudta elsütni?

– Mivel hetek óta nem voltam gyönyörű helyeken gyönyörű lányokkal, csak most volt alkalmam rá.

A lány továbbra is nevetett – immár őszinte mosollyal –, s most a fiú is csatlakozott. Később a lány kezet nyújtott:

– A nevem Bella.

A fiúval kezet ráztak, miközben az azt mondta:

– Üdvözlöm, Bella! A nevem Róbert. Mondja: körbevezetne?

– Persze! – hangzott a válasz, s a lócáról felállva elindultak az ösvényen.

 

 

***

Róbert aznap csodásan érezte magát. Az egész idejüket együtt töltötték. Bella minden apró zeg-zúgot megmutatott neki a kertben. Megnézték a Tükör-tóba áramló Kristály-folyót, a Pillangó ösvényt, a függőkertet és az azt körbekerítő szomorúfűzeket. Ez utóbbi tetszett nekik a legjobban. A séta közben jobban megismerkedtek. Róbert megtudta, hogy Bellának van egy húga és egy bátyja. A nevük Fanni és Jancsi. Megtudta továbbá, hogy szülei már régóta tervezték a válást, viszont sehogy sem tudtak dűlőre jutni a részletesebb dolgokban.

– Látom rajtuk, hogy egyikük sem akarja. Csak nem akarják bevallani – mondta.

Róbert azzal nyugtatta Bellát, hogy minden rendben lesz.

– Isten sosem helyez ránk akkora terhet, amit nem tudunk elviselni – mondta.

– Keresztyén társra találtam? – kérdezte Bella.

– Úgy látszik.

– És ön mióta keresztyén?

– Kb. 8-10 éve.

Bella tovább kíváncsiskodott:

– És hogyan?

Ehhez össze kellett szednie gondolatait. Ha mások tették fel neki ezt a kérdést, habozás nélkül válaszolt. Akkor azonban úgy gondolta, hogy mégiscsak egy lány kérdi tőle, aki ráadásul már tetszik is neki. Jól kell fogalmaznia.

– Tudja, amikor kisfiú voltam, a szüleim úgy döntöttek, nem akarnak tovább együtt élni. Mindig veszekedtek, és sosem fértek meg egymás mellett. A testvéremmel féltünk, hogy eljön az a nap, amikor búcsút kell intenünk egymásnak.

– Akkoriban találkoztam egy ifjúsági csoporttal. A neve Fiatal Szívek. Sok jó barátságot kötöttem ott. Az egyik alkalom végénél egy kislány meghívókat osztogatott a közelgő vasárnapi istentiszteletre. Emlékszem, mindenki Pici Pandúrkának becézte. Odajött hozzám és a testvéremhez és átadott két darab meghívót. Ha látta volna, mi történt utána…

Bella közbevágott:

– Hanyatt-homlok szaladtak hazafele?

– Pontosan – nevetett Róbert. – Otthon megmutattuk a szüleinknek a meghívókat, ők pedig csak vállvonogatva azt mondták: Lehet róla szó. Ami később történt, az hihetetlen volt. Pár istentisztelettel később a szüleim kéz a kézben mentek ki a templomból. A tiszteletes úrnak elmondták, hogy mennyire tetszett nekik az istentisztelet, és hogy ezen túl rendszeresen fognak járni templomba. Azóta harmónia uralkodik a házunkban, Isten és Jézus pedig az életünkben – mesélte boldogsággal a szívében.

– Ha nincs az a csoport és a kislány, akik megmutatták nekem Isten szeretetét, akkor talán most egy másik helyen élnék, távol a testvéremtől és az egyik szülőmtől. Alig telik el nap, hogy ne gondolnék erre. A következő alkalmon Misi (testvére) és én beszélni akartunk erről Pici Pandúrkával, de nem volt ott. Sem az azutánin, sem a következőkön. Elkezdtem imádkozni azért, hogy újra láthassam őt, hogy köszönetet tudjak neki mondani. De nem találkoztam vele egyszer sem.

– Egészen mostanáig – szólalt meg Bella.

Megálltak. Róbert hangulata most komolyra fordult, s elkezdte fürkészni a lányt. Az aranybarna haja és mélykék szeme kezdett ismerőssé válni számára.

– Pici Pandúrka a családjával együtt elköltözött a szomszéd faluba – mondta Bella.

Róbertre eközben fokozatosan kezdett visszaülni széles mosolya.

– Maga… maga Pici Pandúrka? – tette fel a kérdést.

– Igen – válaszolta Bella. – És nagyon örülök, hogy segíthettem önnek és a családjának.

– Hálás vagyok, hogy meghívott minket az istentiszteletre – mondta Róbert.

Bella elmosolyodott, szemei sarkában szarkalábak jelentek meg. Aztán azt mondta:

– Soli Deo Gloria!

– Egyedül Istené a Dicsőség! – fordította Róbert, s szorosan átölelték egymást.

Mikor kibontakoztak egymás karjaiból, elindultak, s Róbert szólalt meg először:

– Szóval… tényleg semmi sem a véletlen műve. Magát is az Úr küldte hozzám és úgy látszik, Ő fogta a kezem a döntésemben, hogy ide jöjjek.

– Úgy néz ki, az Úr meghallgatta az imáit – mondta Bella.

– Igen, viszont egyvalamit még mindig nem értek.

Bella értetlenkedve nézte Róbertet.

– Mégis mi?

– Hogy miért hívták Pici Pandúrkának?

Ezen harsányan elnevették magukat. Róbertnek rémlett valami, hogy a lányt a bátyja miatt becézték így. Bella megállt és kihúzta magát.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzak! A nevem Pandúr Izabella. A barátaimnak Pici Pandúrka vagy Bella.

– Áhh… most már értem – világosodott fel Róbertben az értelem. – Szóval a barátjának tart? – kérdezte.

– Természetesen – jött az egyértelmű válasz. – Én viszont mást nem értek.

– Mégpedig?

– Azt mondta, hogy harmóniában élnek, boldogok. Viszont pár órával ezelőtt azt mondta, hogy önöknél sok az egyet nem értés.

– Ja, hogy az… – mondta, s elnevette magát. – Tudja, a testvérem házasodni készül, otthon pedig folyik a cirkusz, és már annyira nem bírtam hallgatni, hogy inkább megmondtam nekik, hogy elmegyek sétálni.

– Ha gondolja, segíthetek a szervezésben. Van benne gyakorlatom.

– Ne fáradjon ezzel – mondta Róbert. – Már így is sokat tett, és nem tudom elégszer meghálálni.

– Ha csak párszor is próbálja meg, kezdje azzal, hogy tegez.

Róbert habozott egy kicsit. Bella olyat tett, amit ennyivel nem lehet meghálálni. De ha ő ezt kéri, miért ne tenné meg?

– Rendben – mondta végül, s tovább sétáltak, beszélgettek, nevettek.

Hét óra tájékában Bellát elkísérte a vonathoz, s miután megbeszéltek egy következő találkozót, elbúcsúztak, s Bella felszállt a vonatra.

 

 

 

***

Amikor Róbert hazaért, elmesélte családjának, hogy mi történt.

– És szánt szándékból vagy puszta véletlenből felejtetted el meghívni nálunk? – kérdezte Misi.

– Annak is eljön majd az ideje – válaszolta Róbert. – De előbb még találkozom vele szombaton.

Most Róbert édesapja, Gyula lépett előre:

– Csak nehogy elijeszd magadtól! – mondta mosolyogva.

Egy kéz halk huppanása édesapján mindenki tekintetét magára függesztett. Édesanyjuk, Margaréta fegyelmezte ezzel a gyengéd ütéssel édesapjukat.

– Ugyan, Gyuszi! Mégis hogyan ijeszthetne ő el akárkit is? Csak nézz rá! Ő nem olyan! Ahány emberrel eddig megismerkedett, az most mind a barátja – mondta, majd Róberthez fordult. – Fiam, csak ne csinálj semmi butaságot, rendben?

– Rendben – mondta Róbert.

Misi már nyitotta is a száját, hogy újabb testvéri bölcsességgel lássa el bátyját, de anyjuk elcsendesítette, még mielőtt mondott volna valamit.

– Te pedig – mondta – mielőtt kinyitod a szád, hadd emlékeztesselek arra, hogy dolgod van!

Az két kezét felemelve, fél lábon megfordulva elindult az ajtó felé, s közben egy nagyon ismert esküvői indulót fütyörészett. Róbert ezen elkezdett nevetni. Testvére volt a legnagyobb mókamester a környéken és mindig mindenkit meg tudott nevettetni. Ilyen mókázások közepette ismerkedett meg akkori menyasszonyával, Beával is. Ahogy szokták mondani: Szerelem volt első látásra. Persze csak az ő részéről, ugyanis az a móka nem hozott túl sok jót, inkább csak egy törött kezet. Bea akkor hallani sem akart Misiről, amiért az egy véletlen folytán eltörte a kezét. Misi viszont már akkor eltervezte, hogy feleségül veszi Beát, ezért minden áldott nap meglátogatta. Beát ez kezdetben zavarta, de azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, s itt sem történt máshogy. A lány keze meggyógyult és viszonozta a fiú iránta érzett szerelmét. És ennek már négy kerek éve.

– Te sem vagy kivétel – ébresztette fel Róbertet édesanyja hangja.

– Hogy mi? – kérdezte Róbert, teljesen elfelejtkezve a saját beosztásáról.

 

 

 

***

A következő találkozó napján, azaz szombaton Róbert igyekezett kicsípni magát. Amikor a kapuhoz ért, testvére utána kiáltott:

– Hé, Robikám! Jövőre ilyenkor menyasszonnyal az oldaladon szeretnénk látni!

– Ezt nem tudom nektek megígérni – kiabálta vissza Róbert.

Útban a Titkos kert felé Róbert vett egy csokor virágot. Bella elárulta neki, hogy a liliom a kedvenc virága, így azokból válogatta ki a legegzotikusabbakat. A liliomokat páfrány vette körül, s az egészet egy fehér csomagolópapír és kék szalag fogta össze. Útközben még betért egy boltba, ahol vett egy doboz csokit.

Percre pontosan ért a megbeszélt helyre, ami nem volt más, mint a Titkos kert bejárata. Persze Bella már ott volt, s ő ezen nem is csodálkozott. Ha édesanyját meghívták valahova, az mindig egy félórával hamarabb ért oda. Ugyanez volt a helyzet Beával is, úgyhogy Róbert már számított arra, hogy Bella megelőzi. A lány éppen másfelé figyelt, ezért amikor Róbert odament hozzá, mutatóujjával megkocogtatta vállát.

– Jó napot, Bella!

Bella ijedten fordult meg, de amint meglátta Róbertet, megkönnyebbült, s mosoly ült ki arcára.

– Jó napot!

– Ezt neked vettem – mondta Róbert, s azzal átadta az ajándékokat.

– Köszönöm! Nem kellett volna! – mondta Bella.

– Ha szabad megjegyeznem, ma nagyon szép vagy.

– Ma?! – gondolta Róbert magában, s igyekezett kijavítani sületlenségét.

– Öhm… nem mintha máskor nem lennél szép, mindig szép vagy, az én szememben meg pláne, de ma különösen szép vagy.

– Köszönöm! – mondta Bella nevetve. – Ha jól sejtem, ezt a bókot nem gyakoroltad.

– Nem is tudom, honnan sejted – válaszolta kissé visszafogottan, de mosolyogva Róbert.

Ezen újra elnevették magukat, és elindultak a kapun át.

– Ha szabad megjegyeznem – kezdte Bella –, te is kitettél magadért.

Csodásan telt a napjuk. A Titkos kert minden apró szegletét bejárták. A szomorúfűzeknél aztán megpihentek. Csodálták a tájat, s arról beszéltek, hogy Isten milyen csodálatosnak teremtette ezt a világot, s hogy milyen jó, hogy megengedte ennek a kertnek a létrejöttét.

– Azt mondják – mondta később Bella –, hogy száll erre egy legenda.

– Milyen legenda? – érdeklődött Róbert.

– Nem tudni, hogy ki ültette ide a szomorúfűzeket, de tény, hogy itt álltak már a kertnek csupán a gondolata előtt. A legenda szerint csatázott itt két lovag, akik barátok voltak. Amolyan gyakorlati játék volt. Az egyikük viszont súlyosan megsebesítette a másikat. A lova megijedt, és tett egy kört, miközben a rajta ülő lovag vérzett. Összesen tizennyolc vércsepp hullott le a földre ez alatt. A barátja még éppen időben vitte egy gyógyfüves asszonyhoz, aki meggyógyította. Később valaki arra járt, és minden ok nélkül elővett tizennyolc szomorúfűzmagot, s mindegyiket egy-egy vércsepp helyén ültette el. Akik aztán erre jártak, mind aggályokkal, kérdésekkel és kérésekkel voltak tele. Itt mindig megpihentek, és elpanaszolták a bajaikat. Egy csoda folytán másnapra minden bajuk eltűnt, kérdéseikre választ találtak, s óhajaik, kívánságaik beteljesültek. Hát nem csodálatos? – kérdezte végül Bella.

– De – válaszolta Róbert. – És bocsánatot kérek, ha elveszem a kedved a következő kijelentésemmel, de én nem hiszek az ilyenekben.

– Igazából én sem – mondta sietve Bella. – Viszont a remény hal meg utoljára.

Róbert tudta, miért mondja ezt a lány. Bellának az a kívánsága, hogy a szülei ne váljanak el. Ha tudja is, hogy a legenda nem ad okot arra, hogy higgyen a szomorúfűzek erejében, a remény még akkor is pislákol benne. A szomorúfűzek nem segíthetnek rajta, de van valaki, aki igen.

– Tudod, azok az emberek ugyanezeket az aggályokat, kérdéseket és kéréseket elmondhatták Istennek is. És te is beszélhetsz a tieidről Vele. Tudod, hogymeghallgat.

– Tudom – mondta Bella csendesen.

– Ha gondolod, tarthatunk egy kis imaközit – állt elő egy ötlettel Róbert. – Nem kell hangosan imádkoznod, ha nem akarsz – tette hozzá.

– Rendben – egyezett bele Bella.

Összekulcsolták kezüket és elkezdtek imádkozni. Több mint tizenöt percig ültek így. Róbert boldogságért, békéért és egészségért imádkozott, valamint azért, hogy Bella imái meghallgattatásra találjanak. Számára és Róbert számára is ez nagy ajándék lenne. Végre teljesen boldognak látná Bellát.

 

 

 

***

Ezentúl minden napon találkoztak. Két hét múlva, amikor éppen sétáltak, Bella elmondta, hogy szülei szüneteltetik a válást. Mindkettejükben boldogság áradt szét.

– Lehet, hogy le is mondják az egészet – örvendezett Bella. – Igazad volt, az Úr meghallgat! – mondta, s mint a kisgyermekek szokták, lopott egy puszit Róberttől.

Róbert ekkor egy kicsit kizökkent a járásból, s már majdnem fel is esett saját lábában, de épp időben tette jó helyre a lábát. Bella csak kacagott, Róbert pedig hallgatta az édes kacajt.

– Aranyosan nevetsz – csúszott ki akaratlanul a szájából.

A lány erre elvörösödött.

– Köszönöm – motyogta.

– Eljössz nálunk vacsorára? – kérdezte Róbert.

– Ha nem zavarok – válaszolta vállvonogatva Bella.

– Ha zavarnál, nem hívnálak. A családom alig várja, hogy megismerjen téged.

– Valóban? – csodálkozott Bella.

– Valóban.

– Akkor beszéljünk meg egy időpontot – javasolta Bella.

 

 

 

***

Péntek este Róbert elment a vonatállomásra Belláért. A lány akkor is csodálatosan nézett ki. Róbert családja nagy szeretettel fogadta. Misi, mint mindig, akkor sem hagyhatta ki a mókázást.

– Áhh, szóval ezért a lányért kezdtél el kölnit használni – mondta mosolyogva. – Amúgy nagyon örvendek, a nevem Misi – majd egy kicsit halkabban hozzátette. – Remélem, van pénze esküvői ruhára, mert hamarosan el kellesz költenie.

– Misi! – hallatszott édesanyjuk hangja. – Úgy gondolom, az asztalnál is tudod nevettetni a vendégeket.

– Hát hogyne, anya! – mondta, s azzal letelepedett az egyik székre.

A vacsorát sok nevetés közepette fogyasztották. Misi mókázási vágyából alig tartott vissza valamit, de szerencsére tudta, hogy hol a határ. A család nagyon megkedvelte Bellát, s ő is a családot.

– Köszönöm a meghívást! Nagyon jól éreztem magam – jelentette ki Bella a búcsúzásnál. – És el kell mondanom, ilyen finomakat még nem ettem.

– Robika mondta, hogy ez a kedvenced – mondta Margaréta.

– Ó, tényleg? – kérdezte Bella mosolyogva.

– Ahogy hallottad – mondta Róbert.

Egy kis ideig csak mosolyogtak egymásra. Ha Misi nem szólal meg, talán tovább is csak szótlanul nézték volna egymást.

– Nos, későre jár már, nekünk is nyugovóra kell térnünk hamarosan.

– Ó, persze, tényleg, ki is ment a fejemből – mentegetőzött Bella.

– Azért azt engedd meg, hogy ezt átadjam – mondta, és átnyújtott egy képeslapot. Bella lassan kinyitotta, s elolvasta a rajta álló szöveget.

– Meghívó az esküvőre? – nézett fel a képeslapról. – Jaj, nagyon szépen köszönöm!

– Nincs mit!

– Gyere! – mondta Róbert. – Elkísérlek a vonathoz.

Kinyitotta az ajtót Bellának, s a lány után kisétált az ajtón.

 

 

***

Lágy szellő fújt a nyári napsütésben. A nemrég elültetett kis növények már kiburjánzottak és vették a fáradtságot elődeik színeibe öltözni. A függőkertben azúrkéken pompáztak a virágok, s még véletlenül sem akadt egy darab elhervadt, elszáradt levél vagy szirom sem. A szomorúfűzek a zöld különféle árnyalataival játszottak bizonytalanul abban, hogy melyik színt is öltsék magukra. Egy ilyen fa közelében lévő lócán ült Róbert – mellette piknik kosárral – és várt. Várt, aztán meglátta. Meglátta az aranybarna hajzuhatagot, a csillogó kék szempárt, amely éppen a környéket pásztázta, amikor is észrevette őt. Bella széles mosollyal az arcán sietett hozzá, már futott, s szorosan átölelte Róbertet.

– Vége – mondta, amikor elengedték egymást. – Már teljes a harmónia.

– Úgy érted… Úgy érted, lemondták? Nem válnak? – kérdezte Róbert reménykedő arccal.

– Igen, úgy értem – mondta Bella. – Hát nem csodálatos?

– De az – válaszolta Róbert.

– Most már muszáj eljönnöd nálunk – jelentette ki a lány. – Anyu és apu tudni akarja, hogy kivel találkozok ennyit.

– Juj, most félnem kell? – kérdezte Róbert mosolyogva.

– Igen – jött a válasz. – Meg fognak enni. De ha nem jössz el, ma láttál utoljára. Nos?

– Megkockáztatom – felelte Róbert.

Már nagyon meg akarta ismerni Bella családját. Ennek egyik oka az volt, hogy ahányszor valami sületlenséget mondott, Bella azt mondta rá, hogy olyan, mint a bátyja. Ilyenkor mindig azt kérdezte tőle, hogy a bátyja tényleg olyan intelligens, mint ő? A válasz egyértelmű volt: Persze!

Ha netalán Bella mondott valami ostobaságot, Róbert nem hasonlította őt senkihez, csupán egy szóval tudatta vele, hogy éppen butaságról beszélt: Zsibbadt. Ezen nevethetnékje támadt, viszont Bella kérdése felébresztette őt gondolataiból:

– Pontosan mit?

– Azt, hogy én leszek a főétel, természetesen – állt elő a válasszal.

Bella ezen elnevette magát, Róbert pedig hallgatta a lány vidám kacaját. Szerette hallgatni Bella nevetését, ezért is próbált meg sokszor viccelődni.

– Azt már mondtam, hogy gyönyörű vagy, amikor nevetsz? – kérdezte.

Erre Bella kezét a szájára tette, elpirult, és egy kicsit összehúzta magát.

– Nem, azt hiszem ezt még nem mondtad – közölte Róberttel.

– Akkor most mondom – mondta halkabban.

Bella ekkor még jobban összehúzta magát, majd ami ezután következett, váratlanul érte Róbertet. Maga sem hitte el, hogy egészen közel hajol a lányhoz és megcsókolja. Egy kicsit félt, hogy Bella ezért eltávolodik tőle és közli vele, hogy nem szereti. A lány azonban nem tágított és nem mondott semmit.

 

 

***

Azt mondják az idő végtelen. Mindig volt, mindig van és mindig lesz. Időbe telik, míg két szív egymásra talál, de ha egyszer meglelték egymást, többé nem akarnak különválni. Az idejüket egymásra akarják szánni. Róbert pedig minden idejét Bellára akarta szánni.

Minden idejét…

 

 

 

Röviden a mű keletkezéséről

Az irodalom és a zene láthatatlan köteléke

 

A sárga falú szobában két ember ült a zongora előtt. Az egyik én voltam, a másik a zongoratanárom. Akármelyik polcra néztem, mindig volt ott legalább öt kottafüzet vagy zenével kapcsolatos könyv.

– Nem értem, hogy hogyan kell játszani ezt a darabot – mondtam.

– Mit nem értesz? – kérdezte a zongoratanárom.

– Ezt itt – feleltem, s rámutattam a kottám egyik részére.

Ha új darabom van, ez a párbeszéd szinte rutinszerűen játszódik le köztem és tanárom között. Ilyenkor mindig helyet cserélünk és ő lejátssza a darabot. Azt mondja, ha a dallam a fejünkben van, sokkal könnyebb játszani. A darab címe „Song From A Secret Garden”, a szerzője pedig Rolf Lovland. Ez a darab tetszik nekem a legjobban. Amikor hallom a zenét, megpróbálom beleélni magam. Így könnyebben tudom előadni azt. Egyszer csak megszólaltam:

– Ez olyan, mint egy mese!

– Tényleg? – kérdezte a tanárom mosolyogva. – Akkor írd le – javasolta.

 

 

 

***

Azt a pillanatot várom, amikor megállok a tanárom előtt, kezemben egy csomaggal, amit éppen neki adok át, s ezt mondom:

– Leírtam.

Sárközi Zsófia