Az altató

A nevem Olivia Evans. 14 éves vagyok. A szemem zöldes-kék, a hajam pedig sötétbarna, majdhogynem fekete. Van egy bátyám, Jake. Ő 18 éves. Azt mondják, nagyon hasonlítunk egymásra. Van benne valami. A hajunk és a szemünk egyforma. Az arcunk is eléggé hasonlít. De a jellemünk kicsit más. Más zenét és más filmet szeretünk. Egy családi filmnézés előtt akár órákig képesek vagyunk azon veszekedni, hogy mit is nézzünk.
Van két kutyánk – Roxy és Susie. Roxy egy husky és nagyon szeretem. Mindig játszani akar. Ha nem játszunk vele, akkor elkezd vonyítani, úgyhogy kétnaponta elviszem a parkba. A másik kutyánk, Susie, egy német dog. Ő is nagyon szeret játszani és elég csendes. Ha vendégek jönnek nálunk, nem igazán szokott ugatni. Alig engedték meg, hogy kutyáink legyenek, de most már ők is nagyon szeretik a kedvenceket.
Ők alatt a nevelőszüleimet értem. Ötéves voltam, amikor örökbe fogadtak minket. Árva vagyok… legalábbis ezt mondják. A szüleink ötéves koromban eltűntek és azóta nem is találták meg őket. Én és Jake még mindig azt állítjuk kilenc éve, hogy élnek. Legbelül érzem, hogy így van. A bátyám jobban emlékszik rájuk, mint én. Viszont nekem van egy nagyon fontos emlékem róluk – kaptam tőlük egy nyakláncot, amiben benne van a képük. A nyakláncnak van egy párja, ami az anyáé. Abban az én és a bátyám képe van. Minden reggel és este megnézem a szüleim képét. Teljesen az emlékezetembe akarom vésni az arcukat és nem akarom elfelejteni. A szemünk olyan, mint anyáé. Viszont külsőleg Jake inkább apára hasonlít, én pedig anyára.
Amióta eltűntek, ugyanaz a rémálom gyötör minden este:
Nyugodtan sétálok, és meglátom őket. Ott állnak nem messze tőlem. Én szaladok feléjük, de mire odaérek hozzájuk, hogy megöleljem a szüleimet, emberek jönnek, akik elrabolják őket. Segíteni akarok a szüleimnek, de mikor hozzájuk akarok érni, mintha ott sem lennék, a kezem átsiklik felettük. Elviszik őket és én nem tudok mit tenni, aztán hirtelen eltűnnek, én pedig felébredek. Kiskoromban nem mertem elaludni az álmok miatt. Csakis akkor voltam hajlandó rá, ha Jake mellettem volt. Már elmerek aludni, de a rémálmok nem múltak el. Minden este rémülten ébredek és egy ideig nem tudok visszaaludni. Ezekről az álmokról csak Jake tud és Bethany.
Bethany a legjobb barátnőm, valamint az első itteni barátnőm. Ráadásul a szomszédom is. Szinte mindenhova együtt járunk, kevés hely van, ahova egyedül mennénk. Párszor akartunk pizsamapartit is rendezni, de aztán eszembe jutottak a rémálmok, és muszáj voltam lemondani. Bethany állítása szerint észre sem venné, hogy felriadok, mert úgy tud aludni, mint a bunda, de nem szeretném, ha mégis arra kellene felébrednie, hogy sikítok.
Ő szerettette meg velem a könyveket. Eleinte utáltam olvasni, de egyszer a kezembe nyomott egy könyvet és addig beszélt, míg rá nem szedett, hogy olvassam el. Azóta számtalan könyv volt már a kezemben. Az olvasáson kívül még szeretem a zenét.
Mindig is szerettem volna zenélni. Annyira megnyugtató. Amikor meghallom a zenét, nem tudok másra figyelni. Csak becsukom a szemem, és hallgatom.
Egyszer valahol azt olvastam: „Minden dolog mélyén egy dal szunnyad.” Ezzel egyet tudok érteni. Akárhol járok, akárhová nézek, mindenben hallom a zenét. Reggelente a csiripelő madarakat, aztán napközben a város zajában lévő muzsikát. Furcsa, de ha elég sokáig figyelsz, a kocsik dudálása, a szirénák, a kutyák vonyítása és a macskák nyávogása már nem zaj lesz a számodra, hanem valami elképesztő dallam. Minden nap új. Hallom a fák gyengéd susogását, a folyó ringatózó dalát, a vihar dühös zenéjét, az esőcseppek csilingelő koppanását az úton. Olyan, mintha akárhová mennék, elkísérne egy zenekar a legkülönfélébb hangszerekkel.
Ha már hangszereknél járunk – az én kedvencem a zongora. Nem tudom, hogy pontosan miért. Valahogy mindig is hozzá húzott a szívem. Úgy érzem, hogy ezzel a hangszerrel szinte minden érzésemet ki tudnám fejezni. A napot általában zongorajátékkal kezdem és fejezem be. Az iskolában, amikor csak tudok, elmegyek az előadói előtt és bekukkantok az ajtón, hogy megláthassam a zongorát.
Ez így mind jól hangzik, csak egy a baj: nem tudok zongorázni. Azzal kapcsolatban nem hazudtam, hogy a napot zongorajátékkal kezdem és fejezem be. A telefonomon szoktam hallgatni. Mindig is meg szerettem volna tanulni zongorázni, csak sosem jött össze.
Egyrészt a nevelőszüleim mindig találtak kifogást arra, hogy ne vehessek zongoraórákat, másrészt sosem voltam biztos benne, hogy menne. Viszont ha elkezdeném, talán sikerülne. De előbb rá kell vennem a nevelőszüleimet. Annyira jó volna, ha zongorázhatnák. Annyi dallam, annyi ének van, amit le szeretnék játszani. De főleg azt a kis dalt. Úgy szeretem! A legszebb dal, amit valaha hallottam. Le szeretném tudni játszani, mielőtt elfelejtenék egy hangot is belőle. A szöveget szerencsére Jake leírta nekem, amikor még kicsi voltam. Mindig nyaggattam, hogy énekelje el esténként. Egyszer leírta a szöveget, nehogy elfelejtsük, majd amikor megtanultam olvasni, nekem adta. Ha dúdolok, általában ezt választom. Ez a kedvencem. Anya és apa ezt szokta énekelni nekünk alvás előtt.
Nyugovóra tér a Nap,
S felébred a Hold.
Az éjszakát ezüstösen világítja,
S egy lágy dallamot dúdol.
Körülötte a sok csillag
mind téged vigyáz.
Várják, hogy lecsukd szemed
és szép álmokat bocsássanak rád.
Aludj hát, hogy szépeket álmodj.
Aludj hát, hisz a csillagok vigyáznak rád.
Aludj hát, hogy álmod megtaláljon.
Aludj hát, aludj hát, hogy megtudd a csillagok titkát.
***

– Olivia! Gyere már! Indulnunk kell! – kiáltotta Jake.
Nem szereti, ha kések valahonnan. Indulás előtt általában kétszer szokott felkiabálni a szobámba, ha akkor sem megyek le, bejön értem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért jön mindig a szobámba, ha nem megyek le rögtön. Azt mondta, hogy azért, mert idegesíti, hogy ennyit kell várni rám. Szerintem kicsit túlféltő. Amikor először lépett be így a szobámba, láttam a szemében az aggodalmat és néha még most is észrevenni egy szikráját. Persze meg tudom érteni. Nem szeretné, hogy nekem is nyomom vesszen. Ezért mindenhova időben megy el és időben jön haza. Ugyanezt várja el tőlem is. És ha megérkeztünk valahova, vagy indulunk haza, felhívjuk a másikat. Eleinte együtt mentünk, ahova csak tudtunk, de mióta megbízik Bethanyben, elengedett úgy, hogy azon a helyen Bethany is ott lesz. Ez azóta változott, már magam is elmegyek otthonról. Ami azt illeti, néha én is aggódok, hogy mi van a bátyámmal. Lehet, hogy néha jobban is, mint ő.
Ez már a második kiáltás volt. Jake alatt csendesen nyikordult a falépcső, ahogy közeledett a szobám felé. Gyorsan felhúztam a cipőmet és kimentem.
– Itt vagyok – Jake egy méterre állt tőlem, és kis híján nekiszaladtam.
– Mi lenne, ha egyszer időben lejönnél? – kérdezte mosolyogva.
– Az nem én lennék – feleltem.
– Na, gyere! – mondta Jake kacagva.
Elindultam felé, majd mikor melléértem, megfordult és együtt sétáltunk lefelé a lépcsőn.
– Kérdezhetek valamit? – néztem rá.
– Ha nincs titok, nincs bajod.
Mindig ezt mondta, hogyha valamit ki akart szedni belőlem.
– Mi lenne, ha egyszer, amikor kések, nem jönnél a szobámba?
Jake elmosolyodott.
– Te is tudod a választ – mondta, s a vállamat átkarolva folytatta. – Az nem én lennék.
– Nagyon vicces – mondtam, lelépve az utolsó lépcsőfokon.
Jake erre összeborzolta a hajam. Ezt egy szúrós tekintettel viszonoztam. Ő mit sem törődve ezzel elindult kutyája felé. Az ujjaimmal gyorsan végigszántottam a hajamon remélve, hogy javult a kinézete. Odamentem Roxy felé, megsimogattam és kezembe vettem a pórázát.
– Indulhatunk? – kérdezte Jake.
– Igen – feleltem.
– Sarah! Megyünk! – kiáltotta.
Sarah a nevelőanyánk. Nem éppen az a gonosz mostohaanya-típus, sőt… éppen az ellenkezője. Igyekszik a kedvünkben járni, persze ez nem jelenti azt, hogy mindent meg is kapunk. Általában csak azt veszi meg, ami szükséges, és ami a hasznunkra van. Próbál nem elkényeztetni minket.
– Rendben – hallatszott a válasz. – Ne maradjatok sokáig!
– Oké – mondtuk egyszerre, s kiléptünk az ajtón.
A nap sugarai gyengéden cirógatták a fák koronáját, árnyékokat vetve a földre. Halk szellő simított végig a faágakon, leveleken, s hangjukat, mint régi dallamot vitte tovább a szél, hogy mások is hallhassák a fák énekét, melyet a madarak dallamos csicsergése kísért útján.
Néha – mint most is – hajlamos vagyok ezt hallva megállni és tovább hallgatni a dallamot. Nem tehetek róla. Egyszerűen olyan jó érzés csak állni és becsukott szemmel fülelni. Előfordul az is, hogy csak a zenét hallom és mást nem. De nem ma.
– Ez már megint elbambult? – kérdezte egy ismerős hang,
Kinyitottam a szememet és elindultam.
– Úgy látszik, hogy nem – felelte Jake.
– De kár! Pedig épp le akartam fényképezni – mondta az ismerős hang.
Bethany volt az. Mint mondtam, kevés hely van, ahova egyedül mennénk. Ehhez híven most is velünk jött.
– Olivia, ha minden madárcsiripelésre, macskanyávogásra vagy mit tudjam én, mire is megállsz, soha nem jutunk el a parkba.
– Neked is szép napot, Bethany! – mondtam melléjük érve.
Bethany erre megölelt, mintha rég nem látott volna. Mindig így ölel meg és nagyon jó érzés. Aztán elengedett és leguggolt Roxyhoz.
– Szia, Roxy! – mondta mosolyogva, majd megsimogatta. – Adj egy pacsit! – Roxy felemelte egyik mancsát és Bethany kezébe helyezte. – Jó kutya – a lány újra megsimogatta kutyámat, majd felállt.
– Indulhatunk? – kérdezte Jake.
– Aha – mondtuk Bethanyvel.
Az út a parkba gyorsan telt. Nem is telhetett volna másképp, figyelembe véve, hogy velünk tartott Bethany is, aki a világon lévő összes hülyeséget össze tudta hordani, amitől folyamatosan röhögő görcsöt kaptunk, így az utcán sétáló emberek vagy furcsán néztek ránk vagy rájuk is ragadt egy kis vigyor.
– Jól van, Beth! Most már csitulj egy kicsit! – mondta Jake a park bejáratához érve.
– Mintha te olyan csendben lettél volna – válaszolta Bethany.
– A te szád többet járt.
– Ne veszekedjetek, vagy hazamegyek – mondtam látva, hogy Beth már nyitotta volna a száját egy újabb visszavágásra.
Jake és Beth mosolyogva nézett rám.
– Most meg mit vigyorogtok? – kérdeztem hol Jake-re, hol Bethre nézve.
– Nem mész el – adott választ Beth.
– Azt meg honnan veszed?
– Ismerünk – mondta Jake.
– Nagyszerű – forgattam a szemem.
Beth ekkor odajött mellém és átkarolta a vállam, mire én is átkaroltam az övét.
– Na, indulás – mondta. – És ha elmerészelsz menni, egy évig nem szólok hozzád.
– Te jó ég! Inkább megpróbálom kibírni a veszekedéseiteket – vigyorogtam.
Beléptünk a parkba, és egy egészen más környezet tárult elém. Nem olyan, mint a város. Ez zöldebb volt. Sokkal zöldebb. És nekem jobban is tetszett.
– Nem fogunk veszekedni – mondta Jake.
– Ajánlom – feleltem.
Aztán meghallottam a dallamot. A szellő gyengéden süvített végig a fűszálakon, s ez a hang elegyedett a léptek zajával és minden más hanggal, amit a parkban hallani lehetett. Az eredmény egy ismerős, ámde rég elfeledett ének volt. Pontosabban az ének elfeledett része. Annak az éneknek, amit anya és apa szokott nekünk énekelni. Az altatónak ez a része már rég feledésbe merült és akárhányszor jöttem ide, sosem tudtam megjegyezni vagy akár megragadni egy részt a dallamból. Tulajdonképpen ezért is szoktam kétnaponta kijönni ide. Hogy megjegyezzem. De nem értem, hogy hogyan megy ki folyton a fejemből. Más éneket van, hogy csak egyszer-kétszer kell meghallgatnom, és máris tudom az egészet, ha akarom, ha nem. De ez… Ezt az egy dalt csak itt hallom, sehol máshol. Olyan, mintha mellettem lépkedne, mintha fognám a kezét, és amikor kilépek innen, elenged, mert nem jöhet tovább. De miért? Miért nem akarja otthon is hallatni magát? Miért nem akarja máshol is megfogni a kezem és a fülembe suttogni? Miért nem akarja, hogy máshol is ismerjem, nem csak itt?
Szinte egész idő alatt ezen gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Hazafele menet Bethany megkérdezte, hogy van-e valami bajom, mert szerinte kicsit szomorkásan nézek ki. Nemmel feleltem. Nem gondoltam, hogy az érzéseim ennyire kiülnek az arcomra. Persze otthon Jake-nek mindent el kellett mondanom. Ő azt mondta, hogy egyszer megjegyzem a dallamot és az ének is eszembe jut.
Remélem, igaza van.
***
Nyugalom. Nem érzek mást, csak nyugalmat. Nyugodtan sétálok a nyugodt utcán beszippantva a tavaszi levegő édes illatát. Meglátva néhány kedves ismerősömet rájuk mosolygok, s integetek nekik. Ők is rám mosolyognak, köszönnek, s felém integetnek. Továbbmegyek fülig érő vigyorral, majd befordulok egy másik utcába. Az út nem hosszú. Hasonlít a többihez. Viszont egy dolog szemet szúr nekem. A végén áll két ember. Egy nő és egy férfi. Mindkettejük haja fekete, illetve mégsem – a nőé kicsit világosabb. Idáig látom a nő csillogó kék, és a férfi ragyogó zöld szemét. Ahogy azt is látom, hogy engem néznek. És mosolyognak. Egy ideig elgondolkodva nézek rájuk. Nézem az arcukat. A nőé kicsit hasonlít az enyémre. Az orra ugyanolyan, mint az enyém. Kezd ismerőssé válni. Aztán ránézek a férfira. Olyan volt, mint a bátyám idősebb kiadása. Ahogy nézem őket, a felismerés, mint a villám csapott le. A két ember, akik ott állnak, akik engem néznek, akik mosolyognak, akik annyira hasonlítanak rám és Jake-re – a szüleim.
Szinte észre sem veszem, ahogy a lábaim egymás után emelkednek, egyre közelebb érve a szüleimhez. Már szaladok, teljes erőmből, már csak pár méter és ott vagyok. A karjukat kitárják, készen az ölelésre, várva hogy odaérjek. Már csak egy méter. Kinyújtott karral lépek egy utolsót, aztán… Aztán nem ölelem meg őket. Csak simán átszaladok rajtuk, mintha levegőből lennének. Meghökkenve megfordulok, s látom rémültségüket az arcukon. Azonban nem engem néznek, hanem valamit a hátam mögött. Hátranézek, és én is megrémülök. A hátam mögött csuklyás emberek állnak. Kb. öt vagy hat. Csúnyán néznek ránk, csak egy vigyorog úgy, mint egy őrült. A középső. Aztán elindulnak. A vigyorgó egyetlen karlendítéssel két méterre repít el. A földről feltápászkodva azon csodálkozok, hogy hogyan tudott hozzámérni, amikor a szüleimet nem tudtam megölelni. De ezen most fölösleges gondolkodni.
Látom, ahogy a csuklyások megragadják anyát és apát, és elhurcolják őket. Utánuk szaladok és megpróbálom kiszabadítani őket. De mindhiába. Már a csuklyásokhoz sem tudok hozzáérni.
– Olivia! – kiáltják a szüleim.
– Anya! Apa! – kiáltom én. – Segítek! Kiszabadítalak titeket!
A könnyeimmel küszködve próbálok odamenni és segíteni nekik, de nem sikerül.
– Olivia! – kiáltják újra. – Olivia, szaladj! Menekülj!
– Nem! – sikítom. – Nélkületek nem!
– Olivia, menj! – mondja apa.
– Megtalálunk – mondja anya olyan békességgel a hangjában, hogy szívembe egy percre újra beköltözik a nyugalom.
Aztán újra visszaszáll a kétség. Mi van, ha nem találnak meg? Mi van, ha egyáltalán meg sem tudnak szabadulni?
Látom, ahogy elviszik őket és egyre csak távolodnak. És rettegek, hogy most látom őket utoljára. Egyszer csak eltűnnek, és sikoltást hallok, aztán nem marad semmi, csak egy szúró fájdalom a tarkómon, majd sötétség.
***
Egy erős kéz a karomon, egy nevemet ismételgető hang. Erre ébredtem fel. Az álom ködén át éreztem, hogy a bátyám bejön a szobámba és elkezdi a vállamat ráncigálni. Felébredve nem csalódtam a megérzésemben. Jake ott ült az ágyamon. Kócos haja és nem teljesen éber szeme arról tanúskodott, hogy valamikor a percekben ébredhetett fel.
– Jake – nyöszörögtem.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Nem jól. Még mindig nem tudok hozzájuk érni. De…
– Olivia, ez csak egy rossz álom – mondta Jake.
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, de akkor is hallani fogja.
– Ez az álom más volt.
Jake arcán látható volt értetlensége.
– Hogy-hogy más? – kérdezte. – Miben volt más?
– A rablók később jöttek, el tudtak lökni, anya és apa nem csak a nevemet kiabálták és azt hiszem, valaki fejbevágott – soroltam.
– Mást is mondtak? – nézett rám kérdőn. – És mi volt az?
Nagy levegőt vettem, majd folytattam.
– Azt mondták, hogy meneküljek, és hogy megtalálnak. Szerinted ez jelent valamit?
Jake elgondolkodva nézett egy ideig, majd megszólalt.
– Szerintem ez csak egy rossz álom – mondta, majd szorosan magához ölelt és úgy is tartott.
Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy nincs az a védett hely a világon, ami biztonságosabb a bátyám karjainál. Én is átöleltem őt és úgy is maradtunk. Lassan elkezdtem álmosodni. Jake észrevette.
– Hé, hugi! El ne aludj itt nekem – mondta nevetve.
– Miért? Az túl ciki lenne számodra? – kérdeztem kibontakozva az ölelésből.
– Na, feküdj lefele – mondta kuncogva.
Visszafeküdtem és magamra húztam a takarót, Jake pedig itt-ott eligazgatta. Aztán elkezdte simogatni a karom, mint azt kiskorunktól kezdve szokta. Lehunytam a szemem és próbáltam átadni magamat az álomnak. Hirtelen eszembe jutott valami, aminek szerettem volna megtudni a válaszát.
– Jake?
– Tessék?
– Miért jöttél át?
Elmosolyodott.
– Felkeltem és nem tudtam visszaaludni. Aztán hallottam, hogy sikítasz, meg volt valami koppanás. Gondolom beverhetted valamidet.
Sikítottam? – kérdeztem magamban. De minél erősebben nyomta az álom a szememet, annál jelentéktelenebbnek tűnt ezen gondolkodni. Mégis az utolsó gondolatom, mielőtt elaludtam volna, nem ez volt, hanem a tudat, hogy fáj a fejem.
Utána már nem álmodtam semmit. Reggel szokás szerint arra keltem, hogy Sarah kopog az ajtómon és szól, hogy kész a reggeli. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Jake nincs sehol. Biztos kiment, miután elaludtam.
Mielőtt kimásztam az ágyból, megnéztem a szüleim képét, aztán eszembe jutott az álom. Feltettem magamban azokat a kérdéseket, amik már oly sokszor fogalmazódtak meg bennem – miért álmodom ezt minden este? Mikor lesz vége? Ezekre a kérdésekre sajnos sehogy sem leltem megfelelő választ, így próbáltam nem gondolni rá, és másra koncentrálni. A telefonomon kapcsoltam egy kis zenét, gyorsan átöltöztem, megfésülködtem, és leszaladtam a konyhába. Az asztalnál már ott ült Jake és a nevelőapám, Will. Ők már javában nekiláttak a reggelinek.
– Hé, elkezdtétek nélkülem? – kérdeztem odaérve, és leültem bátyám mellé.
– Bocsi hugi – nézett rám Jake sajnálkozó szemmel. – Éhesek voltunk.
– Szerintem ő az éhesek helyett más szót is tudna használni – mondta Will mosolyogva. – Igaz? – nézett rám.
– Van benne valami – mondtam és nekiláttam a reggelinek.
– És mi lenne az a szó? – érdeklődött Jake.
– Szemét – mondtam teli szájjal.
Jake elmosolyodott.
– Azt még túlélem – mondta, majd folytatta az evést.
Közben leült Sarah is és figyelmesen hallgatta további beszélgetésünket, illetve jó párszor közbe is szólt. A reggeli végeztével kimentem, hogy behozzam az újságot és az aznapi postát. Befele jövet, ahogy átnéztem kezem tartalmát, észrevettem, hogy a posta nem nekünk lett címezve, hanem egy bizonyos James Williamsnek. A házszám alapján itt lakik a közelben, viszont biztosra vettem, hogy még soha nem hallottam róla. Lehet, hogy mostanában költözött ide.
– Sarah, ezt a postát nem ide kellett hozni. Megyek és átviszem – mondtam, az újságot pedig leraktam Will elé.
– Rendben, kincsem. Csak ne maradj túl sokáig – mondta Sarah.
– Oké.
Mégis miért maradnék sokáig, amikor csak annyiról van szó, hogy elviszem a levelet az igazi címzettjének? Nem törődtem vele, helyette felmentem a szobámba felhúzni egy cipőt, elvenni a telefonomat, majd mire kettőt pislogtam, már ki is léptem a házból.
A dallamok újra a fülembe suttogtak, de most nem álltam meg, hanem egyenesen indultam a ház felé. Azon gondolkodtam, hogy milyen lehet a címzett. Fiatal vagy öreg? Kedves vagy rossz természetű? És eddig miért nem hallottam róla? Annak a híre eljutott volna hozzánk, hogy ideköltözött, de megvan az az apró esélye, hogy mégsem. Talán csak nagyon visszahúzódó.
Nem gondoltam volna, hogy hallottam róla, de amint megláttam a házát, rájöttem, hogy ki az.
Az öreg és állítólag mogorva Mr. Williams, akit igen kevesen kedvelnek. Mondhatni szinte senki sem szereti. Azt beszélik, hogy eléggé morcos és kicsit bolond is, mióta elvesztette a feleségét.
Én csak egyszer-kétszer láttam messziről, viszont még nem találkoztam vele személyesen, így nem tudom, hogy igazak-e a róla szóló pletykák.
Lassan felsétáltam a lépcsőn, megálltam az ajtónál, és bekopogtam. Semmi. Vártam egy kicsit, majd újra kopogtam.
– Mr. Williams! – kiáltottam.
Ismét vártam egy kicsit, de megint semmi. Vajon itthon van egyáltalán? A kezemet rátettem a kilincsre, majd lenyomtam. Az ajtó nyitva volt, tehát itthon van. Tettem egy lépést a házba.
– Mr. Williams! – kiáltottam újra.
A szomszédaim nem bánják, ha bemegyek a házukba, amikor éppen nem hallják, hogy kiabáltam vagy csengettem; remélem ő sem. Nem hallottam, vagy láttam semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy éppen elém igyekszik, ezért bementem és bezártam magam mögött az ajtót. Ahogy beljebb léptem, egészen otthonos kis házikóban találtam magam. Ennek ellenére különös módon mégis átjárt valamilyen félelem.
– Mr. Williams! – kiáltottam. – Uram! Elhoztam a levelét, véletlenül hozzánk került. Uram?
Most mit tegyek? Talán az lenne a legjobb, ha otthagynám a levelet az asztalon.
Ahogy körbenéztem, észrevettem valamit. A fal mellett egy gyönyörű, aranybarna zongora állt. Közelebb menve láttam, hogy a hangszeren egy porszem sincs. Úgy látszik, Mr. Williams szereti ezt a zongorát. A zongora tetején képkeretek pihentek egymás mellé sorakoztatva. Mindegyikben egy-egy kép. Az egyiken gyerekek játszadoztak, a másikon egy boldog család mosolygott, egyen egy fiatal pár ölelte át egymást, az utolsón pedig egy idős nő derűs arca nézett vissza rám.
A zongora előtt volt egy szék. Nem tudom, miért, de valami arra indított, hogy üljek le és játsszak. Ennek eleget téve helyet foglaltam. Az ujjaimat végighúztam a billentyűkön. Tudtam, hogy melyik milyen hang. Az, hogy Sarah és Will nem engedte a zongoraórákat, nem jelentette azt, hogy online sem tanultam. Persze ez csak annyiból állt, hogy megismertem a hangokat. Semmi több. Nem tudok kottából olvasni, nem tudok magamtól játszani. Pedig a dallam ott volt a fülemben.
Lenyomtam egy billentyűt, majd egy másikat. Elmosolyodtam. A hangjuk olyan édes volt, mint a méz. Sohasem hallottam szebbet.
– Otthon nem tanították meg, hogy ne nyúlkálj mások holmijához? – kérdezte valaki a hátam mögül.
Ijedten álltam fel, aminek következtében bevertem a lábamat a zongorába, a rajta lévő képek pedig majdnem leestek. Gyorsan megfordultam. Mr. Williams a lépcső alján állt. Az arcát sötétség borította. Kicsit ijesztő volt.
– Uram, elnézést kérek, hogy engedély nélkül bejöttem – hadartam. – A levele hozzánk került, csak áthoztam. Kopogtam, és kiabáltam is, de nem jött le, szóval bejöttem, mert azt hittem, hogy nem hallja.
Mr. Williams előrelépett, így már láttam mogorva arcát. Aztán szája kedves mosolyba indult, majd elnevette magát. Hitetlenkedve néztem, ahogy szívből jövően kacag.
– Jaj, ilyen jót rég nevettem – mondta mosolyogva. – Kérlek, bocsáss meg, ha megijesztettelek! Nem állt szándékomban. Nyugodtan foglalj helyet. Megkínálhatlak valamivel?
– Ööö… Köszönöm, nem – mondtam, és visszaültem a székre.
– Mielőtt elfelejtem, ideadnád a levelemet? – kérdezte Mr. Williams.
– Jaj, hogyne – mondtam, teljesen elfelejtkezve a levélről.
Ügyetlenül előszedtem a zsebemből, majd átadtam.
– Köszönöm! – a levelet letette az asztalra. – Ahogy azt is, hogy elhoztad nekem.
– Igazán nincs mit!
– Biztos nem kérsz semmit? – mosolygott rám.
– Biztos, köszönöm!
Mr. Williams kedvesen, mosolyogva folytatta.
– Elnézésedet kérem, hogy nem jöttem le azonnal, de mint láthatod, nem vagyok már mai gyerek, ennélfogva nem tudok olyan gyorsan készülődni, mint régebben. És mivel a barátaim száma is igen csekély, nem számítottam látogatóra.
A szemében láttam egy kis szomorúságot. Igazi szomorúságot. Magamban csodálkozva meredtem rá. Egy olyan emberre számítottam, aki mielőbb ki fog küldeni a házából, nem pedig egy olyanra, aki nyilvánosan fog szomorkodni. Persze mit is várnák el egy olyan embertől, akit kevesen szerettek.
Most, hogy jobban elgondolkodtam, nem is tűnt olyan őrültnek, mint amilyennek mondják. Sőt… teljesen az ellentétje mindannak, amit beszélnek róla. Kedves volt és jókedvű, tele emberi érzelmekkel. Nem az a szörnyű ember, akitől félnek mások. Egy igenis szerethető, kedves bácsi.
– Be kell vallanom, az emlékezetem már nem a régi. Bemutatkoznál? – kérdezte.
– Olivia vagyok. Olivia Evans – mondtam szégyenlősen, feleszmélve gondolataimból.
– Áh, már tudom. Sarah és Will a nevelőszüleid, igaz?
– Igen.
– Látom, tetszik neked a zongorám – állapította meg.
Hirtelen újra elfogott egy kisebb félelem, de hamar oldalra tettem. Megijedtem attól, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy elkezdtem játszani a zongoráján. Ráadásul az engedélye nélkül. A félelemnek szégyen vette át a helyét. Mégis miért nyúltam hozzá? Inkább fel kellett volna mennem, hogy megnézzem, minden rendben van-e Mr. Williamsszel. Ha ezt Sarah és Will megtudja, biztos ki fognak akadni.
– Elnézés kérek, hogy engedély nélkül akartam játszani rajta – mondtam, igyekezve nem nézni a szemébe.
– Ugyan, a kíváncsiság olyan dolog, amit én sem tudok mindig leküzdeni.
Magamban fellélegeztem, és elmosolyodtam.
– Ön tud zongorázni? – kérdeztem.
Közelebb lépett.
– Állna itt zongora, ha nem tudnák játszani rajta?
– Nagy az esélye, hogy nem. De ki tudja?
Mr. Williams elnevette magát.
– Igen. Én is valahogy így feleltem volna – sóhajtott egyet. – Sokszor ültünk itt én és az én Rosie-m. Én zongoráztam, ő pedig énekelt – nézett az idős hölgyet ábrázoló képre. – Olyankor úgy éreztük, hogy nincs más csak mi és…
– …a zene – fejeztem be.
– Pontosan. A zene – mosolygott rám. – Szóval te is odavagy a zenéért?
– Igen – mondtam a billentyűkre nézve. – Csak hát… nem tudok zongorázni. Pedig nagyon szeretnék – aztán hirtelen eszembe jutott valami.
Lehet, hogy kicsit hülyeség volt, de úgy éreztem, hogy itt van a lehetőség.
– Nem tanítana meg? – igen, kimondva eléggé hülyén hangzott.
Mr. Williams rám nézett. Érdeklődve fürkészte az arcomat.
– Hát, nem is tudom… – mondta vonakodva.
– Kérem!
– Nem vagyok éppen egy zongoratanár – mondta. – Aztán meg… gondolom, ismered a pletykákat, amiket rólam terjesztenek.
– Igazából nem is hallottam belőlük sokat – mondtam.
Mr. Williams felsóhajtott.
– Miért mondanak magáról ilyeneket? – kérdeztem.
Csak utána jöttem rá, hogy esetleg rosszul érintheti a téma. De mielőtt elnézést kérhettem volna, megszólalt.
– Ha nagyon érdekel téged, akkor elmondom – szeme a távolba révedt, mintha az emlékeket idézné fel. – Miután elvesztettem Rosie-t, kicsit szétestem. Egyedül szerettem volna maradni, de egyszer egy kisgyermek nem akart békén hagyni, és addig-addig beszélt nekem olyan dolgokról, amik számomra igen feleslegesnek tűntek, míg hirtelen rá nem kiabáltam, hogy hagyja abba, és menjen haza. Nem akartam rákiabálni, az egész hirtelen jött. És hiába mondják, hogy a szó elszáll, az írás megmarad, ezt nem felejtették el.
Ez tényleg szomorú volt. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudnak így túlcifrázni egyes emberek pár dolgot.
– Sajnálom – mondtam.
– Ugyan – legyintett. – Nem a te hibád.
– De ha az emberek megismernék, akkor tudnák, hogy milyen valójában – mondtam reménykedve.
– Igen, Olivia. Viszont ezzel egy a baj: az emberek nem akarnak velem beszélni. És gondolom, te sem akarsz rossz színben feltűnni a barátaid előtt.
Ez igaz volt, de megismertem Mr. Williamst, és nem volt ezzel kapcsolatban semmilyen szégyenérzetem.
– Az ember csinálhat bármit, mindig lesz rá valamilyen vélemény. Akkor legalább csináljam azt, amit szeretek.
– Szívemből szóltál, Olivia – megint sóhajtott egyet. – Nos, legyen. Viszont van pár feltételem – csodálkozva vettem tudomásul, hogy ilyen hamar beleegyezett, de rögtön megszólaltam.
– Hallgatom.
Ezaz! Végre megtanulok zongorázni! Annyira boldog voltam, hogy azt szavakkal el sem tudnám mondani.
– A szüleidnek bele kell egyeznie…
– Rendben! – túlságosan izgatott voltam.
– Nocsak, milyen túlbuzgó valaki – kacagott. – A másik feltétel pedig: saját felelősségre használod a zongorámat. Ha valamilyen kárt teszel benne, nem várom el, hogy kifizesd, viszont tudnod kellesz, hogy a kár méretétől függően igen meg leszek bántva.
Bólintottam.
– Semmi baja nem fog esni.
– Meglátjuk.
Talán kételkedik bennem? De ezt nem róhatom fel neki. Elvégre csak hírből ismer.
Ahogy mentem ki a házból, nem győztem elégszer köszönetet mondani. Búcsúzáskor meghagyta nekem, hogy az első óra hétfőn lesz, délután kettőkor.
A haza vezető út túl gyors volt. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy végre megtanulok zongorázni. A tanárom pedig egy olyan ember lesz, akit félreértett a világ.
***
– Mr. Williams? De hát tudod, hogy ő milyen.
Egészen szépen alakult a beszélgetés a zongoraóráimról, míg el nem mondtam, hogy ki lenne a tanárom.
– Sarah, ő nem olyan, mint amilyennek mondják – mondtam nagyot sóhajtva. – Kedves volt velem, és egyáltalán nem mogorva és őrült, mint ahogy mások mondják. Vicces és barátságos.
– Olivia, ezt megbeszéljük Sarah-val és majd szólunk neked, ha döntöttünk, rendben? – nézett rám komolyan Will.
A beszélgetés alatt úgy vettem észre, hogy Will az én oldalamon áll.
– Szerintem hagynotok kéne, hogy leckéket vegyen – mondta Jake a hátam mögött.
Ha valaki, ő mindig ki fog állni mellettem. Hátranéztem, és láttam, hogy Jake a lépcsőnél áll. Épp a bőrdzsekijét vette magára.
– Készülsz valahova?
– Aha. Figyelj, Sarah, engedd már meg neki!
– Én engedném – mondta Sarah. –, de Mr. Williams?
– Mondtam már, hogy amit róla mondanak, az nem igaz.
Miért nem hisz nekem?
– Ha igaz, amit Olivia mond, akkor miért ne? – kérdezte Jake.
– Értsétek meg, hogy én csak a legjobbat akarom nektek – mondta Sarah.
– És abban mi a rossz, hogy zongorázni akar? – kérdezte Will. – Már mióta kéri tőlünk? Itt lenne az ideje, hogy megengedjük neki. Tudod, hogy bolondul a zenéért.
Sarah sóhajtott egy nagyot, aztán elkezdett gondolkodni. Ahogy én is.
Megértem, hogy a legjobbat akarja nekünk, ahogy azt is, hogy félt engem Mr. Williamstől. De azt már nem, hogy csak ezért nem engedi, hogy megtanítson engem zongorázni. Hisz már elmondtam neki, hogy ő nem olyan ember, mint amilyennek beállítják. És általában nem is szoktam hazudni.
– Na, jó, legyen! – hozta meg a döntést Sarah.
– Jaj, köszönöm! – sikoltottam.
Odaszaladtam Sarah-hoz, és olyan erősen öleltem meg, amennyire csak tudtam. Utána megöleltem Willt is.
– Köszi, köszi, köszi, köszi! – mondtam.
– Aztán jól zongorázz! – mondta Will kacagva.
– Rendben! Megtanulok zongorázni, megtanulok zongorázni – énekeltem.
A többiek nevettek, de nem igazán érdekelt. Megint csak az járt a fejemben, hogy végre fogok tudni zongorázni.
Épp siettem volna fel a szobámba, hogy felhívjam Bethany-t, amikor megszólalt Jake.
– Engem nem kell megölelni?
– Jól van, na. Most az egyszer beleegyezek.
Nevetve átöleltük egymást.
– Csak, hogy tudd – engem nem érdekel, hogy jól zongorázol-e vagy nem. Legalább azt csinálod, amit szeretsz. És ha te boldog vagy, én is boldog vagyok.
Megint megöleltük egymást.
– Szeretlek! – mondta.
– Én is szeretlek! – mondtam.
Aztán elengedtük egymást, én pedig felszaladtam a szobámba. Ahogy várható volt, Bethany a hír hallatán meglepődött, amikor pedig a tanáromról beszéltem, nem hitte el, hogy igaz, amit beszélek. Pedig igaz volt. Nagyon is. Amint csak tudott, átjött és megbeszéltünk minden ezzel kapcsolatos dolgot. Volt olyan, amit százszor is átbeszéltünk.
Aztán hazament. Eljött a vacsora ideje, majd a 22:00 óra.
És Jake nem jött haza.
***
Két nap telt el, és Jake-nek semmi nyoma. Számtalanszor hívtuk már, de nem vette fel. Felhívtuk a barátait is, de nem tudtak róla semmit. Most a rendőrség keresi.
Két nap telt el, engem pedig ugyanannyi ideje kerülget a sírás. Ezernyi kérdés merült fel bennem. Vajon hol van? Miért tűnt el? Őt is elrabolták? Nemsokára én jövök?
Azt sem tudom, hogy a szüleim elvesztését hogy sikerült kibírnom és akkor eltűnik ő is. A fájdalom már-már szinte leírhatatlan volt. De az ő eltűnése – noha ő is a családomhoz tartozik – más volt, mint a szüleimé. Miben? Őt jobban ismerem. Több évet töltöttem el vele.
Will és Sarah megpróbált beszélni velem a dologról, de nem sok sikerrel. Bethany sem járt másképpen. Általában a szobámban bekucorodtam az ágyamba és Jake-et hívogattam. Egyszer sem vette fel.
***
Eljött a hétfő. Eljött a zongoraóra. Igazából már nagyon vártam, de emiatt volt egy kis lelkiismeret furdalásom is. Szomorkodnom kéne, nem pedig örülnöm. De a zongora volt az egyetlen dolog, ami elterelte a figyelmemet a rossz gondolatokról.
Nem volt sok kedvem ahhoz, hogy kimásszak az ágyból, átöltözzek, fésülködjek, reggelizzek. Inkább tovább feküdtem az ágyban, elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről, és hívtam Jake-et. Nem vette fel. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha felvenné. Csodálkoznák vagy örülnék? Esetleg mindkettő? Újra hívtam. Vajon milyen lesz, amikor felveszi a telefont és kimondja a nevem? Lehunytam a szemem.
– Olivia!
A hang mélyről jött. Alig hallottam. Tudtam, hogy ez a bátyám hangja.
– Olivia!
Csak akkor jöttem rá, hogy ez a hang valódi, amikor újra kimondta a nevem.
A szemem felpattant, felültem, a telefont pedig a fülemhez kaptam.
– Jake? Jake, te vagy az?
– Igen.
Megkönnyebbülés, érdeklődés, öröm és féltés különös elegye áramlott végig rajtam. Az a csomó kérdés, ami eddig foglalkoztatott, hirtelen egyszerre tört fel.
– Jake, hol vagy? Mi történt veled? Haza tudsz jönni? Miért csak most vetted fel? Elraboltak?
– Olivia, lehet, hogy ez nagy kérés lesz, de nyugodj le!
Jake hangja nyugodt volt, mintha mi sem történt volna. Kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán baja esett.
– Nem raboltak el. Magamtól mentem.
– De hát miért?
– Nyomós okom volt rá, de nyugi, nem miattatok. Nincs sok időm. Figyelj! Két dolgot jegyezz meg: szeretlek és visszamegyek hozzátok. Nem tudom, hogy mikor, de addig csináld azt, amit szeretsz: zongorázz!
És letette. Hiába hívtam vissza, nem vette fel.
De legalább volt egy kis remény, ami megcsillant a sötétben: hazajön.
Ezzel a reménnyel megtelve töltöttem a további időt.
Amihez nem volt kedvem – kimászni az ágyból, átöltözni, fésülködni, reggelizni –, most megtettem. Míg mentem le a lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e Sarah-nak és Willnek, hogy a bátyám felvette a telefont, vagy nem. De miért ne mondanám el? Talán azért, mert ha megtudják, hogy önszántából ment el, akkor magukat fogják okolni. De hát megmondta, hogy nem miattunk távozott. Viszont azt nem mondta, hogy miért. Mégis mi az, ami miatt szó nélkül el kellett tűnnie? És mi az, amiért nem tudja, hogy mikor jöhet végre haza?
Lent voltam a konyhában. Sarah és Will már a reggeli végénél járt, amikor megláttak.
– Olivia! – Sarah próbálta elrejteni, de hallottam a hangjában a kétkedést.
Ma reggel én sem számítottam arra, hogy a szobám ajtajától messzebb is eljutok.
– Gyere, ülj le!
Az én helyemen is ki volt készítve egy tányér, rajta az illatozó reggelivel. Leültem és meghoztam a döntést – elmondom nekik.
– Hogy aludtál? – kérdezte Sarah.
– Jól – azt elnézve, hogy órákig forgolódtam. – Képzeljétek, Jake felvette a telefont.
– Tessék? Komolyan? – csodálkozás és öröm. Ez a két dolog érződött a hangjukban.
– Igen.
– És mit mondott?
Nagy levegőt vettem.
– Azt mondta… azt mondta, hogy magától ment el. Mert nyomós oka volt rá. Nem mondta, hogy mi, csak azt, hogy nem miattunk. És hogy vissza fog jönni, de nem tudja, hogy mikor.
– Ennyi? Nem mondott többet?
Elkezdtem elölről. Amennyire csak tudtam, megpróbáltam szóról szóra elmondani a beszélgetést.
– De miért ment el? – kérdezte Sarah.
– Mi lehet olyan fontos, hogy se szó, se beszéd elment? – kérdezte Will.
– Nem tudom – mondtam. – De remélem, hamar visszajön.
A reggeli befejeztével nem a saját szobámba mentem, hanem Jake-ébe. Mielőtt benyitottam, jött az a buta remény, hogy hátha ott van az ajtó túloldalán. Persze ezt csak a szívem remélte, az agyam tudta, hogy ez nem igaz.
Beléptem a szobába és körülnéztem. Balra egy ágy volt, mellette az ablak és egy íróasztal, jobbra pedig egy szekrény. Odamentem a szekrényhez és kinyitottam. Jóval kevesebb ruha volt benne, mint amennyi ruhája volt. De hogy vitte magával? Amikor én láttam utoljára, nem volt nála semmi. Igaz, akkor még nem is lépett ki a házból. Sóhajtva bezártam a szekrényt és odamentem az íróasztalhoz. Ahányszor csak bejöttem, itt mindig rendet raktam, de most nem akartam hozzányúlni. Azt szerettem volna, hogy amikor Jake hazajön, mindent úgy találjon, ahogy volt, mielőtt elment.
Ránéztem az ott heverő órára. Még volt egy csomó időm. Addig hova tegyem magam? Talán elvihetném végre Roxie-t és Susie-t a parkba. Ideje lenne kimozdulnom és nem csak a szobámban bujdosnom. Bementem a telefonomért és felhívtam Betht. Bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen visszahúzódó voltam és nem voltam hajlandó beszélni vele, és elhívtam a parkba. Rögtön megbocsátott és azt mondta, hogy szívesen jönne. Gyorsan rendbetettem magam, szóltam Sarah-nak és Willnek, hogy megyek, fogtam a kutyákat, és már kint is voltam. Pár perc múlva Beth is ott volt. Átadtam neki Susie-t és indultunk.
– És… hogy vagy? – kérdezte.
Igazából magam sem tudtam.
– Hát… voltam már jobban is. De képzeld, mi történt!
Neki is elmondtam, hogy Jake végre felvette a telefont és beszéltem vele. Elmondtam mindent a beszélgetésünkből, amire emlékeztem.
– Szóval magától ment el – mondta végül Beth. – De miért?
– Nem tudom – feleltem.
– Nyomós ok… És egyáltalán nem mondott többet arról, hogy miért ment el? – kérdezte Beth.
-Nem.
– Semmi utalás?
– Semmi.
– Hm…
Beth elgondolkodva nézett maga elé. Ahogy ismerem, már minimum 100 választ talált Jake eltűnésére. És egyik ötlet hülyébb a másiknál.
– Na, halljam! Mit gondolsz?
Akármennyire is fájt a téma, azokra a hülyeségekre kíváncsi voltam.
– Hát, lehet, hogy szerelmes – vetette fel.
– Arról én is tudnék.
– De benne lehet a pakliban. Egy titkos tiltott szerelem – mondta ábrándozva.
Szemöldökömet felhúzva néztem rá.
– Te meg mit ettél?
– Jól van, na – fakadt ki viccesen gyerekes hangon, amitől nevetnem kellett. – Csak sorolom a lehetőségeket.
– Sorold a többit, mert ez kizárt. Ennyiért nem megy el.
– Akkor lehet, hogy fenyegetve érzi itt magát?
Ez már hihetőbb volt. Noha nem voltak konfliktusaink az ismerőseinkkel, bennem mindig is megvolt az az érzés, hogy valami nincs jól. Lehet, hogy benne is. Ki tudja? De az is lehet, hogy a kiskoromban történtek miatt éreztem ezt.
– Erről is tudnék – mondtam végül.
– Ti tényleg mindent elmondtok egymásnak – nézett rám csodálkozva. – Azt hittem, hogy csak hülyéskedtél ezzel.
– Most már tudod, hogy nem – mosolyogtam rá.
– De akkor erről miért nem beszélt neked?
– Nem tudom.
És ez eléggé el is szomorított.
– De… legalább haza fog jönni – mondta Beth. – Azt mondta, nem?
– De – feleltem. – Hazajön.
***
Ott álltam az ajtó előtt, és kopogtattam. Reméltem, hogy Mr. Williams most lejön, és nem kell megint olyan köszöntésben részesülnöm, mint a múltkori. Csendes léptek neszét hallottam a túloldalról. Kinyílt az ajtó, és Mr. Williams derűs arcát pillantottam meg.
– Szép napot, Olivia! – köszöntött.
– Önnek is, Mr. Williams! – mondtam sikertelenül próbálva egy kicsit több bátorságot csempészni a hangomba.
– Jól átgondoltad? – kérdezte.
– Igen – mondtam.
– Nos – mondta –, akkor kezdődjön az óra.
Bementem. Ahogy a zongorához értem, megláttam, hogy már két szék állt a hangszer előtt.
– Kérlek, foglalj helyet! – mondta Mr. Williams.
Leültem a jobb oldali székre és megvártam, míg Mr. Williams is elfoglalja a helyét.
– Először is – kezdett bele. – Sajnálom, ami a bátyáddal történt – mondta együtt érzően. – Tudom, hogy ez nehéz időszak számodra, úgyhogy ha szeretnél halasztani egy-két órát, vagy esetleg felkészületlenül jössz el, azt teljességgel megértem.
– Köszönöm – erre csak ennyit tudtam mondani.
– Másodszor: a múltkori találkozásunkkor, ha jól emlékszem, említettem, hogy nem vagyok éppen egy zongoratanár. Ebből kifolyólag nem is foglak úgy tanítani, mint egy zongoratanár. Amik itt kimaradnak, azok a szolfézs-órák. Meggyőződésem, hogy jól zongorázni szolfézs nélkül is lehet. Viszont, ha a szükség úgy kívánja, egyszer-egyszer arról is fogsz hallani. De mindenekelőtt egyvalamit szeretnék, ha tisztáznánk: ismered a hangokat?
– Igen – feleltem rögtön. – Még régebben megtanultam, hogy melyik billentyű melyik hang.
– Értem – mondta. – Szóval egy fokkal előrébb vagyunk. És jól gondolom, hogy megtanultál kottából olvasni?
– Nem – mondtam. – Ezt nem tanultam meg.
– Nos, akkor kezdjük ezzel. Nyilván tudod, hogy néz ki egy kotta.
Bólintottam.
És elkezdett magyarázni. Igazából nem is olyan volt, mint egy magyarázat, hanem mint valami mese. Érdekes volt, és amit mondott, megjegyeztem. Elég érdekesen beszélt. Egyszer-kétszer közbeszúrt egy kis viccet. Jó volt vele tanulni. Ez nem is tanulás volt, hanem hobbi, szórakozás. Ha visszakérdezett, általában jól válaszoltam. Volt, hogy megpróbáltam én is mondani néhány viccet, de inkább szerencsétlen utánzatnak hallatszott. Mindenesetre Mr. Williams jót szórakozott rajta. Mivelhogy ez – ha nem is rendes, de – tanóra volt, kaptam házi feladatot is. Mr. Williams adott egy – szerinte – viszonylag könnyű kottát, és a kijelölt helyen ceruzával oda kellett írnom a hangokat. De azt is mondta, hogy ha van hozzá kedvem, megcsinálhatom az egészet. Már akkor eldöntöttem, hogy így lesz. Azt mondta, hogy ha jól megcsinálom, akkor a következő órán – ami szerdán lesz – már játszhatok kottából.
Hazamentem és majdnem teljesen boldog voltam. Csak az zavart, hogy nem volt itt Jake.
Willnek és Sarah-nak elmeséltem, hogy milyen volt az óra. Örültek, hogy jól éreztem magam. Később átjött Beth és neki is elmeséltem mindent.
Este lefeküdtem és álmodtam. De nem a szokásos rémálmokat. Ez most más volt. Nem tudom, hogy hol voltam, csak azt, hogy anya és apa ott ül előttem, és énekeltek. Az altatódalt. És mikor azt hittem, hogy vége a dalnak, tovább énekeltek. Amikor felkeltem, az volt az első dolgom, hogy leírjam, amit hallottam. Azt hittem, hogy soha nem fogom megtudni ezt a részét, és olyan boldog voltam, hogy végre hallhatom.
Csendben dúdol az éjjeli Hold.
Egy ragyogó csillag körötte táncol.
Kecsesen táncol, s a nevedet énekli.
Énekli, mert tiéd, énekli, mert szép.
Énekli, mert a te csillagod,
Mert az ő dolga, hogy rád álmodban vigyázzon.
Szeret téged és ismer.
Tudja, hogy mennyi jót teszel.
Aludj hát, hogy szépeket álmodj.
Aludj hát, hisz csillagod vigyáz rád.
Aludj hát, hogy álmod megtaláljon.
Aludj hát, aludj hát, hogy megtudd csillagod titkát.
***
A napok gyorsan teltek. Mindig hívtam Jake-et, de sosem vette fel. Azt mondta, hogy hazajön. Nem tudja, hogy mikor, de hazajön. És addig csináljam azt, amit szeretek: zongorázzak. Így hát azt tettem, amit kért. Zongoráztam. Egy héten háromszor mentem el Mr. Williams-hez: hétfőn, szerdán és pénteken. Azt hittem, hogy zongorázni nehéz, de kiderült, hogy mégsem. Meglepően könnyű volt. Igaz, voltak néha nehézségek, de hamar túl voltam rajtuk. Amikor elrontottam valamit, mindig nevettem. Nem tudom, hogy miért, de mindig nevethetnékem volt, ha rosszul csináltam valamit.
Mr. Williams pedig sosem szólt egy rossz szót sem. Sosem rótt fel dolgokat, mindig kedves volt velem. És mindig játékosan magyarázott. Amit csak tudott, hozzáhasonlított valamihez. Amikor én próbáltam ilyet, általában óriási katyvasz lett belőle. De legalább jót derültünk rajta.
Egyszer-kétszer sikerült kihívnom a parkba Bethany kérésére, aki meg akart vele ismerkedni. Annyi kérdést intézett hozzá, hogy Mr. Williams némelyikre már válaszolni sem tudott. Mr. Williams látva a kutyákat, megjegyezte, hogy neki is volt egy Susie-hoz hasonló kutyája.
Míg Beth és Mr. Williams beszélgettek, Roxie-val és Susie-val játszottam, és hallgattam a zenét. Végre nem voltam olyan boldogtalan, hisz a dallam tisztán suttogott a fülembe. Amikor pedig kiléptem a parkból, nem engedte el a kezem.
Eltelt egy, kettő, három, majd négy hét és elkezdtem hosszabb darabokat tanulni. Eltelt még egy hónap, és gondtalanul játszottam.
Az egyik nap Mr. Williams megkérdezte, hogy melyik a kedvenc dalom, mire én elénekeltem neki az altatót. Azt mondta, hogy nagyon tetszik neki, és hogy milyen jó lenne, hogyha ezt is le tudnánk játszani, mire megkérdeztem, hogy megtudja-e írni kottában a dalt. Azt felelte, hogy meglehet.
Az egyik nap igazán kellemes meglepetés ért. Egy zongoraóráról hazajövet Sarah felhívott és közölte velem, hogy el kell mennem a boltba. Mikor onnan a házunkhoz értem, túl nagy volt a csend. Lassan benyitottam, majd bementem a konyhába, remélve, hogy ott lesz Sarah.
Egy pillanatra elfogott a félelem, amitől elég hülyén éreztem magam. Féltem, hogy ők is eltűntek, és azért van ilyen csend. Aztán próbáltam lenyugtatni magam és azzal tudtam be a dolgot, hogy biztosan csak pihennek. De amikor benyitottam, kellemes csalódásban volt részem.
– Meglepetés! – kiáltották a bent lévők, azaz Sarah, Will, Bethany és Mr. Williams.
Már értettem, hogy miért küldtek el a boltba. Valahogy Mr. Williamsnek is el kellett jutni ide.
Beth előrelépett és túlságosan is vékony hangon – egy héliumos lufival a kezében, ami máris megmagyarázta a dolgot – elkezdte énekelni a Boldog szülinapot. Akkor jutott eszembe, hogy szülinapom van.
Általában Jake szokott lenni az első, aki felköszönt. Éjfélkor mindig átosont a szobámba egy világoszöld lufival a kezében – szerinte a többi szín uncsi –, és elkezdett nekem énekelni. Volt olyan is, amikor megvártam az éjfélt, és addig nem feküdtem le, míg Jake fel nem köszöntött. Furcsa volt nélküle ünnepelni a szülinapomat.
– Boldog szülinapot! – kiáltotta Bethany immár tiszta hangon, és átölelt.
– Köszi! – mondtam, és én is átöleltem. – Te jó ég! Teljesen elfelejtettem, hogy szülinapom van.
– Vettük észre – mondta Will.
– Gyere, nézd meg a tortádat! – mondta Beth.
Megragadta a kezem és az asztal felé húzott.
– Én választottam.
A tortám nagyon tetszett. Mindenhol különböző színű hangjegyek borították, középen a nevem állt, alatta pedig egy tizenötös.
– De gyönyörű! – mondtam.
– Ezaz – hadarta Bethany elégedetten. – Látják? Mondtam, hogy tetszeni fog neki.
Erre mindannyian elnevettük magunkat.
– Akkor most jöjjön a mi ajándékunk – mondta Will, majd odalépett hozzám és a vállamat megfogva megfordított.
Egy nagy valami állt a fal mellett, fehér lepedővel lefedve.
– Gyerünk! – mondta Will.
Odamentem és leszedtem a lepedőt. Alatta egy zongora volt. Tátott szájjal álltam. Meg sem tudtam szólalni. Egy zongora… Te jó ég… Vettek nekem egy zongorát… Ez nem lehet igaz…
– Ezt… ezt ti… ti vettétek? – dadogtam.
Ekkor Beth elkezdett nevetni.
– Jaj, látnod kellene az arcodat! – mondta nevetve. – Nagyon vicces. Le kellett volna videózni a reakciódat.
Még mindig csodálkozva bámultam ajándékomra.
– A padláson találtuk elég jó állapotban. Az előző lakók hagyták itt. Utána érdeklődtünk és azt mondták, hogy nekik már nincs szükségük rá. Úgyhogy Mr. Williams segítségével felújítottuk – mondta Will.
– És mit ér a zongora, ha nincs mit játszani rajta – mondta Mr. Williams, majd előrelépett és egy ajándékcsomagot nyújtott át.
Gyorsan kinyitottam, és egy kottát pillantottam meg benne. Az altató kottáját.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hadartam és megöleltem Mr. Williamst, mire ő halkan elkezdett kacagni.
Aztán megöleltem Willt, Sarah-t és Bethany-t is.
– Na, kislány – mondta Beth. –, most pedig nyomás a zongorához, mert addig nem kapsz a tortából, míg nem hallottunk játszani.
– De hát az az én szülinapi tortám – mosolyogtam.
– De mi fizettük – szólt közbe Will. – A nevedet meg akármikor leszedhetjük róla.
Nevetve odaültem a zongorához, letettem a kottát magam elé és egy kis habozás után elkezdtem játszani. Olyan volt, mintha már évek óta ezt a dalt játszanám. Olyan volt, mintha ott állnának mögöttem a szüleim és bíztatva fognák a vállamat. Olyan volt, mintha Jake ismét ott lenne mellettem.
Olyan volt, mintha minden rendbejött volna.
A nap gyorsan telt. A vendégek nem mentek haza hamar, amit nem is bántam. A torta nagyon finom volt és nagyon jól éreztem magam.
Később kopogtattak. Nem vártunk senkit, így fogalmunk sem volt, hogy ki lehet az. Sarah szerint valamelyik szomszéd.
– Megyek, kinyitom – mondtam.
Elindultam a bejárati ajtó felé, majd kinyitottam.
– Olivia! – kiáltották.
Két ember ölelt át szorosan, míg én megdöbbenve álltam. Fogalmam sem volt, hogy kik lehettek, de furcsán jólesett az ölelésük. És furcsán ismerős is volt.
Még mindig döbbenten bontakoztam ki az ölelésből, hogy láthassam a váratlan vendégeket. A nőnek kék, a férfinak zöld szeme volt. Mindkettejüknek fekete haja volt, illetve mégsem – a nőé kicsit világosabb. Hirtelen eszembe jutott az álom, majd a képek a nyakláncomon. És akkor már tudtam.
– Anya… Apa… – néztem a nőre, majd a férfira.
Újra átöleltük egymást. Olyan szorosan öleltem őket, amennyire csak tudtam. Átnéztem a válluk felett és megláttam Jake mosolygó arcát. Zöld lufi volt a kezében. Odajött ő is, és csatlakozott hozzánk.
Olyan jó volt. Végre visszajöttek mindhárman. Végre itt volt a családom. Végre úgy éreztem, hogy minden rendben.
Végre együtt voltunk.

Sárközi Zsófia