Kíváncsiság

Unom már ezeket a szürke, unalmas hétköznapokat. Igazi mókuskerék. Még szerencse, hogy nem bolondultam bele ebbe – tűnődtem magamban.
Ahogy mentem a folyosón, hirtelen megéreztem egy különleges parfüm illatát, amely kellemesen megcsiklandozta az orrom. Ez teljesen kizökkentett. Fölnéztem, s elakadt a lélegzetem:
– Te jó ég, ez ő… Igen ő az, Áron!
Már régen tetszett nekem. Ő tényleg egy különleges fiú. Igazi művészlélek, kilóg a tömegből. Egyedi, okos és művelt. Mégis van benne olyan pimaszság, mellyel magára vonzza az emberek tekintetét. S most felém tart. Egyre közelebb és közelebb ér hozzám. A szívem már a torkomban dobog. Alig tudom kontrollálni az érzéseim. Elhalad mellettem, s gyönyörű sötét-barna szemeivel mélyen a szemembe néz. Mosolyog. Titokzatos, meleg, férfias hangján csak ennyit mond:
– Szia.
Félénk hangon köszönök vissza neki. S amint továbbmegy, én titkon vörös fürtjeimet fülem mögé pakolom. Majd utána pillantok, hogy lássam, merre is megy. Vajon merre? Már csak fél óra és bezárják az iskolát. Hátam mögött az osztálya ajtajának kinyíló, nyekergő hangját hal-lom. Á, szóval csak tanul. Ugyan mit is vártam?
Még végig sem gondoltam, s ekkor újra nyílik az ajtó, de én már a folyosó végén vagyok. Ha most kimegyek, sosem tudom meg, mit csinál ilyen későn, pedig furdal a kíváncsiság. Megállok… A kilincs már a kezemben. Mit tegyek? Meg kell tudnom, miért van még ilyen későn az iskolában. Elengedem a kilincset. Visszafordulok, s megint hallok valamit. Egy kulcs fordul a zárban és a hangszereket rejtő szertár ajtaja nyílik most. Csendes léptek, aztán megint csukódik. Lassan, bizonytalan léptekkel indulok a szertár felé. A hosszú folyosón minél közelebb érek, annál jobban erősödik egy dallam, melyet zongorajáték kísér. Ritmusos, lágy szerelmes dallam, de ismeretlen számomra. Az ajtó elé érek, fülemet rátapasztom és hallgatózom. A folyosók csendesek, egy lélek sincs. Tisztán hallok mindent. A szöveg egy vörös hajú lányról szól. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő írta. Én vagyok az egyetlen vörös lány az iskolában…
Ott álltam, s mikor ez tudatosult bennem, nem tudtam, mit tegyek. A gondolataim ezerfelé cikáztak. Ekkor elhallgatott a zongora. Elfog a rettegés és az ajtó kitárul. Most már szemtől szembe nézek vele. Olyan meglepett, ijedt arcot vág, ahogyan meglát. Szerintem pontosan olyat, amilyet én. Szemem lesütöm, elpirulok… Öt másodperc kínos csend. Ekkor megszólal:
– Itt voltál végig?
Csöndesen válaszolok:
– Igen- ránézek.
– Hogy tetszett, gondolom egyértelmű volt, hogy neked írtam.
– Igen, rájöttem. Elképesztően szép ez a dal. Még senki nem írt nekem hasonlót.
– Örülök, hogy tetszett!- s ahogy ezt kimondta, megszólalt a csengő, mely azt jelezte, hogy ideje a kollégium felé venni az irányt.
– Indulnunk kell- fordultam meg. S éreztem, hogy ujjai ráfonódnak az enyéimre. Aztán rám nézett:
– Menjünk együtt!
Én egy fél mosollyal jeleztem felé, hogy beleegyezem. S kéz a kézben elindultunk.

Lefler Edina