KOVÁCS VILMOS VERECKE Ez hát a hon… Ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út… Kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem, ezer éve, Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon… Szerzett ellen, vesztett rokon átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még ez hont más? Fenyő sussan, lombja lebben: besenyő-nyíl a mellemben, szakadékok; szakadt sebek, útpor-felleg: megy a sereg, elmegy, s engem hagynak sírnak… Ágyékomból most fák nyílnak, fényes szemem kivirágzik, szájam havas vihart habzik, málló szirtbe temessetek, fejem alatt korhadt nyereg, két lábamnál lócsont sárgul – ősi jognak bizonyságul, mert ez az út, kígyó bőre, s kit nem vitt már temetőre, s ki tudja még, kit hoz erre, menni vele ölre, perre. Mindig jó szívvel […]