JÖVŐRE VELETEK, UGYANITT


KOVÁCS VILMOS

VERECKE
Ez hát a hon… Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan.
S az út… Kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon…
Szerzett ellen, vesztett rokon
átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ez hont más?
Fenyő sussan, lombja lebben:
besenyő-nyíl a mellemben,
szakadékok; szakadt sebek,
útpor-felleg: megy a sereg,
elmegy, s engem hagynak sírnak…
Ágyékomból most fák nyílnak,
fényes szemem kivirágzik,
szájam havas vihart habzik,
málló szirtbe temessetek,
fejem alatt korhadt nyereg,
két lábamnál lócsont sárgul –
ősi jognak bizonyságul,
mert ez az út, kígyó bőre,
s kit nem vitt már temetőre,
s ki tudja még, kit hoz erre,
menni vele ölre, perre.

Mindig jó szívvel gondolok vissza tavalyi kárpátaljai kirándulásunkra, amikor  először voltam ilyen nagyszabású körúton szeretett vidékemen, mely mindig is vonzott, hívott. Ezért döntöttem úgy, hogyha rám is olyan nagy hatással volt ezaz utazás, akkora húgomat el kell vinnem a következő adandó alkalommal. Már hónapokkal előtteállandóan arról faggatott, hogy mikor lehet jelentkezni, mert már nagyon várja, hogy velünk jöhessen.  Ehhez persze az is hozzá járult, hogy ősszel családunk fogadott egy nagyon rendes fiút a cserekapcsolat révén Kárpátaljáról, akinek a családja idén engem látott vendégül otthonában.

Megfelelő enni- és innivalókészlettel indultunk útnak a búcsúzkodás után. A szokással ellenben az elsők között érkeztünk a gimnázium elé. Némi várakozás után a busz is felkaptatott a meredek Lorántffy utcán, majd a csomagok és adományok bepakolása után el is indultunk izgalmasnak ígérkező utunk elé kísérőtanárainkkal. A Rózsadomb kanyargós utcáin leérve az M3-as autópálya felé mentünk. A buszon jó hangulat uralkodott, s kétszer tartottunk hosszabb-rövidebb pihenőt. Nem sokkal dél után érkeztünk meg a magyar-ukrán határ elé, de szerencsére egy óra alatt átértünk a határon, noha ilyenben még sosem volt részem arrafelé. Beregszászon felvettük Orbán Laci tanárurat, majd a „kárpátaljai város” Munkács felé vettük az irányt. Itt azonban meg kellett tudnunk, hogy tavalyi legendás idegenvezetőnk Samu bácsi most más csoportot vezet. Új idegenvezetőnk, Popovics Béla azonban semmiben sem maradt el Samu bácsitól. Talán Ő az egyik legnagyobb magyar ember, akivel valaha is találkoztam. Munkácsi lokálpatrióta, s az Árpád fejedelem (ma Puskin) Gimnázium magyar és történelem szakos tanára. Hatalmas tudású ráadásul úgy tanítja a történelmet, őstörténetet, ahogy Magyarországon nem szabad, bizonyos érdekkörök miatt. Bemutatta nekünk szülővárosa nevezetességeit, látványosságait. Megmutatta nekünk a görög-katolikus templomot, a Rákóczy-kúriát és a korzót. Olyan tudást tudott átadni nekünk, hogy valamennyien emlékezni fogunk rá.

Vacsoraidőben érkeztünk meg testvériskolánk kapuja elé Nagyberegre. Elfoglaltuk kollégiumi szállásunkat, majd elfogyasztottuk a jól megérdemelt házias vacsoránkat.Ismerős volt már a hely, hiszen sokan közülünk tavaly is voltak itt. Szervező testvériskolánk egy kis ismerkedő estet szervezett, ahol nekünk is lehetőség adatott bemutatni iskolánkat a Baár-Madast, majd ismerkedős játékokat játszottunk, hogy olyan valódi értékekre tegyünk szert, mint a baráti kapcsolatok.

Elégedettek lehetnek a Nagyberegi Református Líceumba járó diákok. Tényleg mindent megkapnak a nevelőktől, bár nagy a szigorúság, de ez az Ők érdekeit szolgálja. A líceum erőssége a csapatépítés, bár ez néha nehézségekre ad okot (pl.: a diákok, legyenek nagyberegiek vagy akár nevetleniek, akkor is a kollégiumban kell élniük, s csak kéthetente járhatnak haza családjukhoz). Az ún. „bennmaradós” hétvégeken együtt sütnek-főznek, énekelnek, táncházat rendeznek és így tovább megannyi értékes programot. Boldog voltam, hogy láthattam mennyit haladtak előre az új kollégium építésében, és már szeptembertől birtokba is vehetik azt a diákok. Egy év alatt sok minden újult és szépült, sajnos leginkább holland segítséggel.

Másnap reggeli után már egy jól összeszokott csapatként indultunk útnak néhány nagyberegi diákkal aznapi kirándulásunkra. A lenyűgöző, ősiséget árasztó munkácsi várral ismerkedtünk meg először. Hál’ istennek ekkorra már a kissé csípős reggeli hideg is elmúlt. Rengeteg információval lettünk gazdagabbak. Rácsodálkoztunk a Kárpátok panorámájára, s Turulmadarunkra. Láthattuk azt is, hogy melyik cellába ülte börtönéveit Kazinczy. A buszba visszaszállva Szerednyéreutaztunk tovább, ahol Dobó István várának romjait jártuk körbe az Ungvárra vezető úton. Ungvár városába érve, mely egyébként csak, azért lett fővárosa Kárpátaljának, mert a csehszlovák megszállás alatt 40 km-rel közelebb esett Prágához, mint a központi fekvésű Munkács, nagyon megörültem. Kifejezetten nagyvárosias hangulatú, bár ez nem is volt meglepő, hiszen, mint idegenvezetőnk mondta, Munkács és Ungvár ukránokkal mesterségesen felduzzasztott városok. Hogy egy átfogóbb képet kapjunk a városról turistabuszunkkal fedeztük fel a várost, s csak ezután indultunk el gyalog az ungvári skanzenbe. Gyönyörű hucul otthonok, egy fatemplom és egy vízimalom sorakozott fel a viski magyar ház mellett. Az ungvári várra időhiány végett sajnos csak kívülről pillanthattunk fel, dea lenyűgözőgörög-katolikus székesegyházbanleróhattuk kegyeletünket a ruszin vértanú püspök,Romzsa Tódor sírhelye felett. Szabadidőnkben Ungvár zsúfolt sétálóutcáján sétálgattunk, majd ültünk be egy jó étterembe. Szokásomhoz híven vettem egy-két kárpátaljai, magyar nyelvű újságot, hogy képben legyek az ottani történésekkel, politikával.       Mosolygós, nyárias napunk végén, kissé fáradtan ugyan, de megérkeztünk Nagyberegre, ahol vacsoránk után a nagyberegi diákok vendégül láttak minket hétzáró istentiszteletükön, melyen Tóth László tiszteletes úr prédikált.

Újabb nap elé néztünk. Valamennyi nagyberegi diákkal közösen indultunk a Vereckei-hágó felé. Munkácson ismét felvettük idegenvezetőnket és a járásszékhely határában levő, az 1849. április 22-ei győztes ütközet emlékére emeltetett podheringi obeliszkhez mentünk. Ennél az emlékműnél gyűlik össze Munkács magyarsága minden év március 15-én fejethajtani a bátraknak. Némi kellemetlen zötykölődés után Beregszentmiklósra érkeztünk. Hatalmas élményben volt részünk a Rákóczi kastélyban. A ház ura, idegenvezetőnk jó barátja tényleg olyan volt, mintha Ő lenne a vitéz Rákóczi. Feleségével 49 évre megvette a kastély bérleti jogát és a puszta rom épületet felvirágoztatták, noha még sok pénzre van szükségük a teljes befejezésre, mégis nagyszerű gyűjteményre tettek szert. Sok sikert és hitet kívánok nekik szép terveik megvalósításához innen is! Ez egyébként még a beregi diákoknak is újdonságnak számított, mert itt még sosem voltak. Az „olimpiai úton” menet közben suhantunk el az angol stílusban épült beregvári kastély mellett. A rendíthetetlen hegyek között megnéztünk egy maradványt az Árpád-vonalból, mely annyi ideig megvédte hazánkat az idegenektől, s ma is megállná a helyét. Szép hely, hűs patak, vad virágok, s a mókusok ugrálnak a fán. Menetközben letekintettünk Ábránka falu festői völgyére, s fel a Borzsa-havasok még havas csúcsaira. Napsütésben, a „kígyó vedlett bőrén” döcögtünk fel a lengyel-magyar határra, de mire megérkeztünk volna elborult az ég (csak a tavalyi kiránduláson megmászott Pokol-bérc öltött napsugarakat). Az emlékműtől nem messze az ukrán náci Szvoboda Párt rakott ki újabb magyargyalázó táblát ukrán- és angol nyelven Kárpátalja igaz történetéről. Fájó szívvel láttuk az ismét tönkretett, sárga és kék színre festett Honfoglalás emlékművet. Széjjelszórt koszorúk és horogkereszt fogadott minket. Nagyszerű idegenvezetőnk monológja és versszavalása után azonban közösen elénekeltük nemzeti imánkat, a Himnuszt és a nap újra felsütni látszott. Talán mindenki egy kicsit magába mélyedve hagyta el Vereckét, elgondolkodva sorsunkon. Visszafele már a Vereckei-szoroson keresztül, Árpád útján mentünk, s ilyenkor jut mindig az eszembe a Padlásból a Fényév távolság című dal utolsó sora: „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”. Következő állomásunk Szolyva volt. Itt a „Málenykij robot” mártírjainak szentelt emlékparkban emlékeztünk meg, ahol egyébként elhurcolt rokonaim is nyugszanak. Ismét Munkácson voltunk, amikor egy kis csapat leszállt (többek közt én is). Nekünk itt ért véget a buszozás, innen mentünk fogadó diákunkhoz és családjához. Én Beregrákosra mentem ahhoz, akit ősszel én is fogadhattam. Nagyon barátságosak voltak. Igen bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Elvittek ismét Munkácsra. Sokat beszélgettünk, filmet néztünk. Igazán jól éreztem magam velük. Ismét meghívtuk egymást egymáshoz, s az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó! Vasárnap, 22-én reggel egy szintén beregrákosi fogadódiák vitt be a megbeszélt találkozóhelyre, Beregszászra. Mindenki nehezen búcsúzott el egymástól. Mindenkiben maradandó élményt hagyott ez az út. Dél előtt nem sokkal vettünk búcsút Kárpátaljától, s már itthon is voltunk, Csonka-Magyarországon.

Remélem jövőre majd a szívem csücske felé, szeretett Máramarosomba teszünk egy nagyobb kirándulást, s túrát a Hóvár 2061 méter magas csúcsára. Végül, mindent összegezve nem is kell ennél jobb kirándulás sosem.

Jövőre veletek, ugyanitt! Ígérem!

“Sívó homok, vagy perzselt szikes tájék,
oly mindegy nékem: köt a gyökerem,
de elhervadok, ha te nem ragyogsz rám,
mert sorsom ez a napfény-szerelem.”
/Somogyvári Gyula/

 

Bodó Bence – Baár-Madas Református Gimnázium és Kollégium Budapest, 10. c osztály

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük