In memento 1944


Mint azt már bizonyára sokan hallottátok és tudtátok nemrég, pontosabban november 14-16-án a Második Világháború után elhurcolt magyar és német férfiakra emlékeztünk, vagy más néven a „málenykij robotra”.

Tiszteletünk leróvásaként a Líceum végzős osztálya Gyuri tanár úr és Bandi tanár úr szervezésében és kíséretével ellátogattunk a szolyvai emlékműhöz, ezt azonban nem a hagyományos módon tettük. De mielőtt belekezdenénk az izgalmas utunk részletezésébe, egy kis általános tudnivaló a „málenykij robotról”.

A „málenykij robot”, magyarul „kis munka” annak az eseménynek a megnevezése, amikor magyar és német férfiakat hurcoltak el a szovjetek, az 1944 novemberében kiadott 0036-os számú hadparancs következtében, miszerint minden 17 és 45 év közötti férfinak három napos közmunkára kellett jelentkeznie. Csakhogy ez a közmunka hosszas kényszermunkává alakult át. A férfiaknak minden járásban egy adott helyre kellett összegyűlniük, ahol azonban fegyveres katonák vártak rájuk. A foglyokat Munkácsra irányították, majd innen gyalog mentek Szolyvára. Ezt a távot szerettük volna mi is megtenni, hogy ezzel is emlékezzünk azokra az életekre, akik odavesztek a kényszermunkatáborokban.

Az indulás fél nyolckor volt a Líceumból. A csapat sok élelemmel felszerelve várakozott a lánykollégium udvarán. Ezután busszal Munkácsra mentünk, s innen gyalog vágtunk neki a csaknem harminc kilométeres útnak. Még az út elején találkoztunk egy idős nénivel, aki egy rövidke beszélgetés után meghívott minket fagyizni. A fagyizás közben bővebben mesélt magáról, életéről, Ilonka néni ugyanis New York-tól Las Vegas-ig sok-sok helyre eljutott. Egy gyors fotózkodás után viszont Ilonka nénit mintha a köd nyelte volna el.

Egy gyors ellenőrzés után tovább indultunk. Mivel egy forgalmasabb útszakasznak néztünk elébe, amit gyalog nem lett volna biztonságos megtenni, ezért ismét buszoztunk. Aztán ismét gyaloglás. Hála az Úrnak az idő jó volt, a Napocska sokszor mosolygott ránk. Gyaloglás közben Gyuri tanár úrtól történeteket hallottunk a foglyok útjáról, s tudtuk, hogy valószínűleg ők nem ilyen lelkesen mentek, hiszen ha valaki kilépett a sorból azonnal agyonlőtték. Végre elértük a szolyvai emlékparkot, ahol először Gyuri tanár úr mondta el a fontosabb tudnivalókat, az emlékiratok tanúságát, az idős emberek beszámolóit. Az emlékpark több mint 20 000 nevet sorol fel, akik sohasem tértek haza, s helye pontosan ott van, ahol ezer számra haltak meg egykor ez elhurcoltak.

Miután közelebbről is megvizsgáltuk a márványtáblákat elindultunk haza.

Igen voltak emberek, akik a halálukba gyalogoltak. Vajon mond-e ez valamit a mai kor emberének? Vagy tudomást sem veszünk róla, miközben nagyapáinknak és dédnagyapáinknak a vére folyt a nemzetért?! Ők mégis hittek a holnapban, és lett holnap.

Salánki Barbara

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük