Sziasztok beregi diákok! Jelentkezik a dunaalmási önkéntesek csoportja. Amíg ti az angol nyelv újabb és újabb szavait sajátítottátok el, mi is keményen dolgoztunk a Dunaalmási Református Szeretetotthonban. Most erről az utazásról szeretnék beszámolni nektek. Előre tudósítom a Kedves Olvasóinkat, hogy nem leszek rövid, így aki valamelyik angol óra közben olvassa ezt a cikket, az inkább hagyja abba és figyeljen a tanárra.
Na, de most komolyra fordítom a szót. Vasárnap reggel megérkeztünk a határra és elkezdődött a hosszú és izgalmas hetünk. A határőrök annyira kedvesek voltak, hogy még a növésünk felől is érdeklődtek. (Ugye, Juli?)
Nyíregyházáig két kedves beregi buszsöfőr szállított minket, Nyíregyházától pedig megtapasztalhattuk a magyar vonat kényelmességeit és csodáit, valamint ezek ellentétjeit is. Egy kis kitérő erejéig itt szeretném megköszönni a csapat nevében a Pasaréti Református Gyülekezetnek, hogy vállalta utazásunk költségeinek támogatását.
Vasárnap este fáradtan érkeztünk meg a szeretetházba, de miután kipakoltunk máris indultunk falufelfedezésre, hisz a beregi diákok nem tudnak sokáig egy helyen ülni. Nemsokára felfedeztük a falu látványosságait, mint pl. Lilla sírját (aki rosszul teljesített a felvételin, annak elmagyarázom, hogy ő volt Csokonai múzsája. De egyébként egy beregi líceistának ezt tudni kellene. :)), a szép, gótikus stílusban épült templomokat, a honfoglalási temetőt és emlékművet, na meg persze a számunkra legnagyobb látványosságot; a fagyizót.
Hétfőn kezdődött is a munka. Az intézetben segédkező önkénteseknek hat órát kellett dolgozniuk mindennap, megszakítva egy kis ebédszünettel. (Ezt úgy képzelhetitek el, mintha mindennap négy feketét dolgoztunk volna le.) Különböző helyekre voltunk beosztva: néhányan vasaltak, mások a konyhán segédkeztek, páran takarítottak, vagy „Keresd meg a zokni párját!” játékot játszottak. A fiúk eközben téglát hordtak, betont törtek és kistraktort vezettek. Én két helyen tettem próbára az erőmet a konyhán és a takarításban. Mindkét munka nagyon élménygazdag volt, s mi, akik a körtepucolásra voltunk beosztva, legalább egy évre kitöröltük a memóriánkból a körte szót.
Délután a csapat egyik fele a szeretetházban maradt gokartozni, a másik része pedig elment egy kis sétára, mely közben megszemléltük a Dunát teljes szépségében.
Kedden újra várt a munka. Napi feladataink elvégzése közben megismerkedhettünk az intézetben lakó fiúkkal, akiktől az egy hét leforgása alatt nagyon sok mindent kaptunk. Mindannyian hálásak lehetünk az Úrnak, hogy megismerhettünk ilyen csodás embereket, sosem fogjuk őket elfelejteni.
Kedd délutánra a szeretetház vezetője Marton Lívia szervezett nekünk programot, ami nem volt más, mint a kenuzás. Ebben Tóvizi Ferenc segített nekünk, aki a kajak-kenu sport szakértője és mellesleg nagyon kedves ember. Mit is mondjak a kenuzásról? Ami biztos az az, hogy mindannyian nagyon élveztük. Szerintem mindenképp ki kell majd próbálnotok nektek is. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet elmesélni, tapasztalni kell.
Szerda délelőtt újabb munka, újabb körtepucolás, ablakmosás stb. De engem személy szerint egy gondolat hajtott ezen a napon: este megyünk az István a király c. rockoperára! Igen, jól olvastátok, a szeretetház ilyen programról is gondoskodott számunkra. A tesco-zás után jöhetett is a rock! Nagyon jó volt az előadás, s bár egy kicsit fáztunk, megérte. Az operában még Nagy Feró is szerepelt! Felejthetetlen élmény volt az előadás mindenki számára. Köszönjük Marton Líviának és Márkus Dániel lelkipásztornak ezt a lehetőséget.
Csütörtök reggel, bár egy kicsit fáradtan, de szolgálatkészen indultunk el a „munkahelyünkre”. A fiúk ezen a napon téglát és törmeléket hordtak a harmadik emeletről, valamint védték a kistraktort, aki az előző nap szerencsésen neki hajtott vele egy fának. 🙂
A lányok, mint mindig – a tanárnő szavaival élve – „Sikáltak így is, úgy is”, meg vasaltak, körtét pucoltak stb.
Délután pedig: irány a strand. Eleinte nem mindenki akart fürödni, de végül is mind benne voltunk a vízben legalább egy kis ideig. Sokan nem tudtak úszni, de ettől még jól érezte magát mindenki. Napoztunk, úsztunk, majd újra napoztunk. Remélem, jövőre sem marad ki a strandolás!
Pénteken újabb „feketéket dolgoztunk”. Na jó, nem is. Mindannyiunk nevében beszélek akkor, ha azt mondom, hogy örültünk annak, ha segíthettünk és teljesen másként láttuk a munkát is, mint otthon. A péntek délutáni program mi voltunk. Készültünk az otthon lakói számára egy kis örömprogrammal, ami három rövidebb színdarabból, énekekből és a harmadik osztály együttesének a fellépéséből állt. Nagyon jó volt közöttük, a fiúk (ahogyan ott mindenki nevezi az otthon lakóit) között szolgálni, mert olyan vihartapsot kaptunk, amit nem is érdemeltünk meg. A program után kaptunk egy kis ajándékot a fiúktól, ami nagyon jól esett. A program után újra elmentünk fagyizni, este pedig tábortüzeztünk egy pár intézeti fiúval és Márkus Dániel lelkésszel. Énekeltünk beszámoltunk az élményeinkről, szalonnát sütöttünk és jó sokat nevettünk.
Szombaton egy augusztus 20-ai megemlékezésen vehettünk részt a fiúkkal, ahol meghallgattuk a község polgármesterét, kórusát és egy kicsit táplálhattuk nemzeti identitásunkat. A nap további része pakolással telt el, valamint meghallgattuk Karcsit a szeretetház egyik lakóját, aki elmesélte élményeit a Márió-táborról és énekelt is nekünk Márió dalokat.
Vasárnap reggel szomorú szívvel vettünk búcsút a helytől, de szeretettel telve és az Úr iránti végtelen hálával mondhattuk ki: Jövőre is jövünk. Mindenekelőtt pedig: Soli Deo Gloria!
Erbach Viola, 3. évfolyamos diák