Sziasztok! Most olvashattok egy beszámolót Dunaalmási szolgálatunkról, de aki egy minden napra beosztott határidőnapló szerű cikket vár az lapozzon. Én az érzést szeretném átadni és nem azt, amit csináltunk. Azt is, amit adtunk, de főként azt, amit kaptunk, és nem mást kaptunk, mint szeretetet. De ugorjunk az elejére.
A határon volt a gyülekező. Átballagtunk, majd némi várakozás után két mikrobusz érkezett meg értünk, hogy felvigyen Nyíregyházára, ahonnan vonattal folytattuk utunkat. Dunaalmásra érve Lívia néni, az intézmény igazgatója várt minket hideg itallal és dinnyével, na és persze egy hatalmas mosollyal. Szeretetteljes fogadtatás után, kifáradtan és az úttól meggyötörten vettük birtokba szobáinkat, ahol ezután tizenkét napig éltünk. Az estét, mint ezután mindig áhítattal zártuk, amelyeket mi tartottunk egymásnak. Az áhítat alatt megbeszéltük kinek mi lesz a dolga. A lányok kettesével lettek beosztva. Ketten a konyhán, ketten a mosodában és ketten-ketten takarítani. A fiúk mind a kilencen a térkő szegély előkészítését kapták feladatul.
A térkőszegélyezés jól haladt, jobban, mint gondoltuk. Miután a térkő szegéllyel végeztünk, a térkő medrét is ki kellett ásnunk, itt már voltak problémák, főként a szintezéssel, hol kevesebbet, hol többet távolítottunk el a földrétegből volt, hogy percek mentek kárba a túl mély meder ásása miatt, de volt, hogy órák is. Végül pontosan a hét végére elkészültünk.
A lányok munkájáról nehezen tudok nyilatkozni és talán nem is szeretnék. Segítséget kértem hát File Andrea személyében: „Dunaalmás, ahol a szeretet otthon van. Azt hiszem ez a mondat mindent, elárul. Mi nem szórakozni mentünk Dunaalmásra, bár abból sem volt hiány. De mi segíteni mentünk! Úgy érzem, hogy ennyi szeretetet sehol máshol nem kaphattunk. Hatalmas lendülettel és lelkesedéssel vágtunk bele. A lányok többnyire takarítottak a lakóotthon területén. Ketten a konyhán segítettek a szakácsnőknek. Voltak, akik szőnyeget mostak, ablakot takarítottak, stb. Reggel nyolctól délután háromig tartott a munka, amit egy ebédnyi pihenő szakított meg. A lányokat általában már fél háromkor szerették volna elküldeni pihenni, de mi mindig találtunk más elfoglaltságot, arra a fél órára, pl.: gyomláltunk. Nagyon jó volt, hogy az ott lévő fiúk mindig ott nyüzsögtek körülöttünk. Nélkülük unalmas lett volna a munka. Mindegyikük nagyon kedves és közvetlen volt. Nagyon hihetetlen és váratlan volt az, hogy mennyi kitartás, remény, szeretet volt bennük. Van néhány nagyon tehetséges ember közöttük. Kézműves foglalkozásokon gyönyörű dolgokat készítettek. Néhányat nekünk is ajándékoztak. Rengeteg szeretetet kaptunk tőlük. Hálás vagyok, hogy ott lehettem. Szeretném azt tanácsolni mindenkinek, hogy tegye félre az előítéleteit, a félelmeit, a lustaságát és látogasson el jövőre velünk a Dunaalmási Református Szeretetotthonba. Garantálom, hogy senki sem fogja megbánni, ha eljön. Többet tanultam ott a szeretetről, a hitről, a reményről, mint bárhol máshol.”
A szabad délutánokon biztosítottak számunkra lehetőséget, hogy elmenjünk a Dunára, a tatai strandra, a tatai Tesco-ba. Megnézhettük a Mini Magyarországot és a Mini skanzent, többször elmehettünk fagylaltozni is és megnézhettük a Dunaalmási Kőpitét is, amely egy hegy volt, s gyönyörű kilátás nyílt a környező vidékre, volt szerencsénk látni éjjel is ezt a kilátást és gyönyörű volt.
Nem is kívánhattunk volna többet, mind nagyon élveztük ezeket, a programokat. „Ki is az a mi?” gondolhatjátok. Ismertetném a csoportunkat: Orbán László és Darcsi Margit nevelőtanáraink. Héder Zsuzsa, Dávid Zoltán, Bodnár Miklós, Orosz Zsolt, korábban leballagott diákok. Kovács Anna, Sőtér Melánia legutóbbi kibocsátás. Fekete Renáta, Bahus Réka, File Andrea, Molnár Angéla, Molnár Sándor, Barta Dénes, Nagy Tivadar, Síró Gábor és Jómagam.
A tizenkét nap folyamán volt két kifejezetten fontos alkalmunk. Az első a vasárnapunk volt, amikor is Tatán a templomban és a Tóvárosi gyülekezeti teremben adtunk elő egy kisebb prezentációt, amelyben bemutattuk „kishazánkat”, Kárpátalját, a Líceumunkat és ottlétünk célját. Emellett egy verssel és két dallal készültünk a gyülekezetnek. Az Istentisztelet után Tatán élő gyülekezeti tagok vendégeltek meg minket.
A másik fontos esemény a búcsúestünk volt, ami inkább búcsúdélután lett. Egy kisebb előadással kedveskedtünk a lakóknak, pár kis dalocskával és egy kis mese eljátszásával. Állatoknak öltözve próbáltunk mosolyt csalni az arcokra, és személy szerint úgy gondolom sikerült vidámságot csempészni az otthon falai közé. A lakók is kedveskedtek nekünk egy kis dalocskával.
Most pedig kicsit a szeretetotthonról: Az otthonban 130 sérült és halmozottan sérült férfi és fiú él, hét és nyolcvankét év közöttiek. Két részből áll, az egyikben azok vannak, akik szinte egyáltalán nem képesek az önellátásra, a másikban van egy kisebb csoport, akik részben képesek az önállóságra. Közülük sokan megszerettették magukat velem. Dugó, akinek kivételesen jó humora van. De mégsem a humora, ami engem megfogott, hanem az, hogy amikor beszélt hozzánk és mi esetleg nem figyeltünk, ő csak ennyit mondott: „Nem hallotta. Jól van, nem baj…” Ez megfogott, mert mi sokszor kikérjük magunknak a figyelmet, és ha nem figyelnek ránk haragudni, sőt agresszívan viselkedni is képesek vagyunk. De itt volt még Viktor, aki nem tudott beszélni, és ha jól gondolom még izomsorvadása is volt, szóval elsőre azt gondoltam „Mit keres ez a fiú, az önállóbbak között”, de bebizonyította számomra, hogy igen is kiérdemelte a helyét. Nem tudott beszélni, de addig mutogatott, míg meg nem értetted mit akar. Még külön munkája is volt az otthonban. A használt kartondobozokat hordta egy helyre, de szerintem másban is segített, valószínűleg mindenben, amiben tudott. Ő azért fogott meg, mert mi, akik mindenre képesek lehetnénk, megállunk az első akadálynál. Ő, aki meghunyászkodhatna és feladhatná, leélhetné az életét egy ágyban és egy fotelben, ő nem teszi, segít, és hatalmas mosollyal viszonozza, ha kedves vagy vele. Volt egy Lacikánk is, aki egy leírhatatlan trükkel lepett meg minket, a két mutató ujja között tudott pörgetni különböző méretű labdákat.
Mint már említettem az otthon jelmondata, „Dunaalmás ahol a szeretet otthon van”. Zárásként azt szeretném elmondani, hogy Dunaalmás tényleg az a hely, ahol a szeretet otthon van. Hatalmas szeretet kaptunk az ott lakóktól, szeretnék mindenkit bátorítani, hogy idejét és erejét nem kímélve menjen el szolgálni Dunaalmásra, mert sokkal többet kap vissza, mint amit feláldoz.
Pártos Dávid